— Akkor mondja meg, ön szerint mi lenne a megoldás — felelte Lilla higgadtan. — Figyelek. Jó a memóriám, és az idegeim is elég erősek.

Erika egy darabig hallgatott, forgatta az ujján a gyűrűjét, aztán végre kimondta, amiért az egészet elrendezte.

— Tamásnak kínos ez az egész. Neki nincs honnan előteremtenie, ezt te is tudod. Ezért neked kell meghoznod az ésszerű döntést. Te vagy a felesége. Írasd át a tulajdonrészedet Leventére. Fedezetként használja, felvesz rá hitelt, és mindenki megnyugszik.

A szobára olyan csend zuhant, hogy még a levegő is megállni látszott. Lilla óvatosan visszatette a csészét az alátétre, egyetlen koccanás nélkül.

— Vagyis én ajándékozzam oda a részemet az ön fiának, aki semmit nem tett érte? — nézett egyenesen Erikára. — Azt a részt, amelyet az én szüleim fizettek ki? Annak a Leventének, aki úgy cserélgeti a menyasszonyait, mint más a kesztyűt, és életében egyetlen napig sem volt képes félretenni?

— Hogy merészelsz így beszélni róla! — vörösödött el Erika. — Még a végén azt mondod, semmirekellő!

— Ezt a szót ön mondta ki. Én udvariasságból eddig nem használtam.

Kinga úgy visított fel, mintha hirtelen az ő nyakába varrták volna az adósságot.

— Hát ilyen nincs! Jó emberek, halljátok ezt? Bejött a családba, és még ő sérteget minket! Erika, én megmondtam előre!

— Kinga, ön egészen lenyűgöző — állt fel Lilla. — Csak azt árulja el, mi a szerepe ebben az előadásban? Kórus? Zenekar? Vagy pusztán a saját felháborodásával világítja meg a színpadot?

— Kifelé! — kapkodott levegő után Erika.

— Már megyek is. Az eklereket itt hagyom, ők nem tehetnek semmiről.

Otthon Tamás a folyosón várta. Sápadt volt, és a dühtől feszült az arca.

— Anyám hívott. Azt mondta, semmirekellőnek nevezted a testvéremet!

— Én csak nevén neveztem a dolgokat. Te meg Nóra ugyanezt mondjátok, legfeljebb suttogva, a konyhában.

— Lilla, valamit ki kell találnunk!

— Különben élve felfal!

— Hát faljon. Elég nagy darab vagy, jó ideig elrágódhat rajtad.

Tamás úgy roskadt bele a fotelbe, mintha egyszerre húzták volna ki alóla a csontjait. Két kezével átfogta a térdét.

— Figyelj… Átíratom Leventére a részemet. Tudom, ostobaság. De más kiút nincs.

— Remek ötlet — ült le vele szemben Lilla. — Akkor adjuk oda rögtön a bútorokat is, ne kelljen kétszer pakolni.

— Anya azt mondja, a bank csak a hitel végéig tartaná zálogban a részt. Aztán lekerül róla a teher, és minden visszaáll.

— Tamás — hajolt közelebb Lilla, lassan, tagoltan beszélve. — Abban a pillanatban, hogy aláírsz bármit, anyád egy héten belül ráveszi Leventét, hogy követelje az eladást. Mi pedig költözhetünk egy egyszobás lakásba a körgyűrű mellé, ahol a lift akkor jár, ha épp kedve tartja. Legyünk inkább őszinték: adjuk el a kétszobásunkat, fizessük vissza neki az egész összeget, és vegyünk valami szerényebbet. Legalább a saját döntésünk lesz.

— Nem! Én nem adom el a lakásomat!

— Akkor nem megoldod a gondot, hanem rám tolod.

Megszólalt a telefon. Tamás bevonult vele a szobába, és hosszasan beszélt. Hol felcsattant, hol csak motyogta: „igen, értem, értem”. Lilla nem szólt bele. Ő nem kért kölcsön senkitől.