— Tamás, olyan arcot vágsz, mintha egy lábon állva kellett volna elénekelned a himnuszt — támaszkodott Lilla a falnak. — Ki vele.

— Petra terhes — mondta ki végül Tamás, mintha a szavak is nehezek lennének.

— Nem vesztegette az időt — füttyentett halkan Lilla. — Levente, úgy látom, nem aprózza el a dolgokat. De mi közünk van ehhez nekünk?

— Éppen ez az — emelte rá a tekintetét Tamás. — Anya emlékeztetett rá, hogy amikor összeházasodtunk, nekem adta a nyaraló eladásából származó pénzt. Abból fizettük ki a lakásunk felét, a másik felét a te szüleid állták. Most pedig vissza akarja kapni. Leventének nincs hol laknia.

Lilla lassan leguggolt a férje elé.

— Várj csak. Három évig senki nem ejtette ki azt a szót, hogy „visszaadni”. Se az esküvőn, se a lakásavatón, se azokon a családi ebédeken, ahol ipari mennyiségben aprítottam a salátát.

— Tudom — felelte Tamás halkan.

— És most hirtelen kiderül, hogy nálunk utólag is működik a családi segélypénztár? — Lilla felegyenesedett, és vett egy mély levegőt. — Rendben. Felnőtt emberek vagyunk.

— Akkor utaljunk nekik havonta kétszázezer forintot. Meghúzzuk magunkat, lemondjuk az utazást, én pedig nem veszek többé olyan gyönyörű füzeteket, amelyekbe aztán soha egy sort sem írok.

— Anyám az egészet akarja. Most rögtön.

— Az „egészet azonnal” csak a hitelreklámokban hangzik jól — húzta ki magát Lilla. — Jól van. Akkor beszélek vele én.

— Lilla, kérlek, ne.

— De. Mert különben ti ketten csak sóhajtoztok majd egymással szemben az asztalnál, a döntést pedig a végén úgyis nekem kell meghoznom.

Ott, Tamás előtt hívta fel Erikát, ki sem ment a szobából.

— Erika, jó estét. Szeretnék holnap benézni önhöz. Egyedül mennék, Tamás nélkül. Beszélnünk kellene.

— Gyere csak, Lillácskám — csordult túl a méz a telefon másik végén. — Mindenképpen gyere. Délre várlak.

Másnap Erika nappalijában a kanapén ott ült a nő húga, Kinga is: csendes, gondosan öltözött asszony, akinek az arcára mintha odaragasztották volna a mosolyt. Lilla letette az asztalra az eklerekkel teli dobozt, majd leült a velük szemközti fotelbe.

— Először is gratulálok — kezdte őszintén. — Levente végre elhatározta magát. Unokájuk lesz. Ez valóban nagy öröm.

— Köszönöm — préselte össze a száját Erika. — Csakhogy az öröm egy dolog, de lakniuk is kell valahol.

— Ez kétségtelen. A gyerekek ritkán születnek úgy, hogy lakáskulcsot szorongatnak a kezükben.

Kinga halkan felkuncogott, de Erika pillantásától azonnal elnémult.

— Lilla, ugye nem felejtetted el, hogy én pénzt adtam nektek? — Erika kihúzta magát. — A lakásotok felét én segítettem kifizetni, hogy el tudjatok indulni. Most pedig Leventének van szüksége támogatásra.

— Nagyon is emlékszem rá. Tamással átbeszéltük. Készek vagyunk ettől a hónaptól kezdve havi kétszázezer forintot törleszteni. Írunk róla papírt, készítünk ütemezést, mindent tisztességesen.

— Kétszázezret? — csapta össze a kezét az asszony. — A baba nem fog várni! Mire ti azt apránként visszacsorgatjátok, már iskolába megy! Addig meg minden pénzük albérletre megy el, idegen zsebbe!