„Ez most más!” Levente karját széttárva védte állítását, miközben egy alma kiesett a zacskóból
Megrendítő naivitás, nevetségesen fárasztó ismétlődés.
Levente éppen a házuk felé vezető kanyar előtt csípte el Lillát. Türelmetlenségében egyik lábáról a másikra szökkent, mintha nem bírná kivárni, míg a nő odaér. Mindig ugyanígy kezdte: előbb ölelés, aztán köszönés. A kezében egy almákkal teli zacskó himbálózott, az egyik gyümölcs már veszélyesen a peremén táncolt.
— Lilla, állj meg egy pillanatra! Hírem van — hajolt közelebb, és összeesküvő suttogásra fogta a hangját. — De senkinek egy szót se, jó?
— Levente, három év alatt annyi titkot bíztál rám, hogy lassan kiadhatnék belőlük egy képes albumot.
— Ez most más! — tárta szét a karját. — Petrának hívják. És ez komoly, érted? Most tényleg az.
— Értem én — bólintott Lilla olyan ünnepélyes arccal, mintha állami bejelentést hallgatna. — Nálad minden évszaknak megvan a maga nagy szerelme. Tavasszal Anna volt, nyáron Vera. Olyan vagy, mint egy naptár, csak romantikus kiadásban.
— De gonosz vagy — nevetett fel Levente, és abban a pillanatban sikerült is elejtenie az almát.
Lilla lehajolt érte, a kabátujjához dörzsölte, majd visszaadta neki. Levente már rohant is tovább, a zacskót zászlóként lengetve maga mellett. Lilla mosolyogva indult haza; a hír úgy melengette, mint egy jól eltalált tréfa.
Útközben felhívta Nórát, a férje húgát.
— Szia, Nóri. Tudod már, hogy az öcséd megint fülig szerelmes?
— Tudom — sóhajtott Nóra olyan nehezen, mintha ólmot nyelt volna. — És attól tartok, anyánk ezúttal nagyon elszánt. El akarja rendezni a sorsát. Őszintén szólva Levente már mindenkit kifárasztott.
— Elrendezni? Mint amikor egy kiscicának keresnek jó gazdát?
— Nagyjából. Csak ez a kiscica nyolcvan kiló, és még a saját tányérját sem képes elmosogatni.
Otthon Tamás éppen a bevásárlószatyrot pakolta ki, közben valami dallamot dúdolt szöveg nélkül. Lilla a kulcsait a kis tálkába hajította, és már az előszobából bejelentette:
— A testvéred szerelmes. Hivatalosan, mintha sajtóközleményt adott volna ki.
— Már megint? — Tamás kiegyenesedett, aztán nevetni kezdett. — Bárcsak akadna végre egy nő, aki rendesen kézbe veszi. Én személyesen tűznék ki neki egy érdemérmet.
— Az érem mellé pedig használati útmutatót is kapna.
Ekkor Tamás telefonja csilingelni kezdett. Ránézett a kijelzőre, némán csak ennyit formált a szájával Lilla felé: „anya”, majd a füléhez emelte a készüléket.
— Igen, hallgatlak… Holnap? Persze, bemegyünk ketten, Lilla úgyis szabadnapos… Tessék? Egyedül? — a homloka ráncba szaladt. — Jó, rendben. Akkor egyedül megyek.
Letette, és tanácstalanul megvonta a vállát. Lilla hunyorogva nézett rá.
— Összeesküvés — állapította meg vidáman. — Titkos találkozó, félhomály, mindenkin maszk. Engem azért nem hívtak, mert túl sokat tudok.
— Túl sok sorozatot nézel — Tamás odahajolt, és megpuszilta a halántékát. — Biztos valami apróság. Talán a kerttel kapcsolatban.
Másnap azonban nem úgy jött haza, mint egy ember, inkább úgy, mint annak halvány árnyéka. Már az előszobában lerogyott a puffra, és hosszasan babrált a cipőjével, pedig tépőzáras volt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz