– Gyorsan ment.

– Nagyon. Kiderült, hogy anya egészen kiválóan tudja ösztönözni az embereket lakáskeresésre.

Júlia felnevetett, és végre ránézett a férjére.

Gábor is elmosolyodott, de a derű szinte azonnal eltűnt az arcáról.

– Júlia, szeretnék bocsánatot kérni.

A nő nem szólt közbe, csak várta, hogy folytassa.

– Tényleg azt mondtam anyának, hogy Lilláéknak segítség kell. És pontosan tudtam, hogy ő a mi házunkra gondol. Azt hittem, reggel beszélek veled, te pedig majd beleegyezel. Anyának viszont elég volt ennyi, és úgy vette, mintha már döntöttem volna.

– Csakhogy ez nem volt elég.

– Most már tudom.

– Ezt korábban is tudtad.

Gábor elhúzta a száját.

– Rendben. Igazad van. Egyszerűen nem gondoltam végig, kívülről mennyire pofátlanul fog ez kinézni.

– Na, ez már közelebb jár az igazsághoz.

A férfi leguggolt mellé, aztán észrevette a nyitott festékesdobozt, és óvatosan arrébb húzódott, nehogy könyökével feldöntse.

– Többet nem egyezem bele semmibe a nevedben. Még előzetesen sem.

– Különösen akkor nem, ha az én házamról van szó.

– Akkor meg főleg nem.

Júlia rátette a fedelet a festékesdobozra.

Nem akart egyetlen családi veszekedésből egész hetes büntetést csinálni a férje számára. Gábor elismerte, hogy hibázott, Lillának nem ígért többet, és az anyját sem mentegette.

Egyelőre ez elég volt.

Egy hét múlva Lilla maga hívta fel Júliát.

A beszélgetés kissé esetlenül indult.

– Azt akartam mondani… szóval, ne haragudj azért a kapu előtti cirkuszért.

– Ti is telefonálhattatok volna előre.

– Tudom. Csak anya azt mondta, minden el van intézve, én meg annyira dühös voltam a lakás miatt, hogy megörültem, és abbahagytam a gondolkodást.

– Előfordul.

– Már egészen jól berendezkedtünk. A gyerekeknek még tetszik is a környék.

– Akkor jó.

Lilla egy pillanatra elhallgatott.

– Ja, és a csomagküldéseket átirányítottam. Hozzád már nem kell érkeznie semminek.

Júlia akarata ellenére is elmosolyodott.

– Köszönöm. Már lelki szemeim előtt láttam, ahogy ezek után még nálam landolnak a dobozaitok.

– Én meg elsüllyedtem volna szégyenemben.

Ezzel a sógornőjével kapcsolatos kellemetlen történet lezárult.

Erzsébet asszonnyal azonban nehezebb volt a helyzet.

Majdnem két hétig nem mutatkozott. Gábort felhívta néha, de Júliát látványosan nem említette. Aztán végül mégis megjelent.

Azon a szombaton Júlia megint az udvaron volt. A pad már rég a helyén állt, mellette késő nyári virágok nyíltak, az almafán pedig pirosodni kezdtek az első gyümölcsök.

Az ismerős autó megállt a kapu előtt.

Júlia felemelte a fejét.

Az ablak leereszkedett.

Erzsébet asszony ezúttal nem utasította, hogy nyissa ki a kaput.

– Gábor itthon van?

– Itthon.

– Bejöhetek?

Júlia hagyott egy rövid szünetet.

– Ma igen.

Kinyitotta a kiskaput, de az anyósa nem hajtott be az udvarra. Kint parkolt le, és gyalog lépett be.

Lilla ügye többé nem került szóba.

Erzsébet asszony hozott egy zacskó szilvát, átadta a fiának, majd fél órán át a saját dolgairól beszélt. Amikor indulni készült, megállt annál a bizonyos padnál.

– Szép lett.

– Nekem is tetszik.

Az anyósa ujját végighúzta a deszka fölött, de nem érintette meg.

– Akkor… elragadtattam magam.

Júlia ránézett.

Erzsébet asszonytól ez nyilván nagyjából a beismerés legtávolabbi határát jelentette.

– Az a lényeg, hogy végül tisztáztuk.

– Én csak segíteni akartam Lillának.

– Segíteni lehet. Csak előbb érdemes eldönteni, ön miben hajlandó valóban részt vállalni.

Erzsébet asszony erre nem felelt.

De vitatkozni sem kezdett.

Egy perc múlva kilépett a kiskapun.

Júlia becsukta mögötte, aztán visszament az udvarra.

Azon az augusztusi napon Erzsébet asszony még abban a biztos tudatban érkezett, hogy a nehezén már túl vannak: a lánya összepakolt, a biciklik a kocsin vannak, a rokonok értesítve lettek, a háziaknak tehát már csak annyi a dolguk, hogy kitárják a kaput.

A kapu akkor zárva maradt.

És attól kezdve senki sem próbálta többé Júlia házát a tulajdonosa beleegyezése nélkül ingyenes szállásként kijelölni.