– Én pedig úgy gondoltam, a férjem előbb engem kérdez meg, mielőtt bárkinek felajánlja a házamat.

– Nem ajánlottam fel.

– Azt mondtad az anyádnak, hogy a húgodon segíteni kell, miközben pontosan tudtad, milyen megoldást akar rád erőltetni.

Gábor végighúzta a tenyerét az állán.

– Igen. Ebben nem fogok vitatkozni.

Júlia újra belemártotta az ecsetet a festékbe, és folytatta a munkát.

– Lehet, hogy egészen más lett volna a válaszom, ha nem így történik.

Talán még azt is mondtam volna, hogy jöjjenek két-három napra, ha Lilla maga hív fel, elmondja, mi történt, és rendesen megkér. Talán. De miután reggel kész tényként közölték velem, hogy a hónap végéig ideköltöznének, onnantól nem maradt miről beszélni.

– Értem – mondta Gábor halkan.

– Remélem is.

A következő két napban Erzsébet asszony feltűnően ritkán kereste a fiát. Lilla viszont nagyon gyorsan rájött, hogy az anyja lakásában meghúzni magukat egyáltalán nem olyan kényelmes, mint ahogy azt előre elképzelték.

Márk és Nóra elfoglalták az egyik szobát. Lilla a másikban aludt az anyjával, András pedig a megmaradt helyiségben próbált dolgozni. A bicikliket csak a szomszédok külön engedélyével hagyhatták rövid időre a közös folyosón, a dobozok végig a fal mentén sorakoztak, a gyerekek pedig megállás nélkül járkáltak egyik szobából a másikba.

Az első nap estéjére Erzsébet asszony már azt kérdezgette, meddig akarják még halogatni a lakáskeresést.

– Anya, te mondtad, hogy szeptemberig semmi gond nem lesz – emlékeztette Lilla.

– Én azt hittem, Gáboréknál lesztek.

– Én meg azt hittem, te ezt már megbeszélted velük.

Ezzel a beszélgetés rendszerint el is halt.

András komolyan nekifeküdt a lakáskeresésnek, most már a korábbi kényelmes tempó nélkül. A harmadik napon talált egy kisebb, kétszobás lakást a szomszédos kerületben. Messzebb esett a gyerekek régi iskolájától, de a tulajdonosok hosszabb távra adták ki, és nem akarták minden szezonban újratárgyalni a feltételeket.

Aznap este Lilla felhívta a bátyját.

– Holnap költözünk.

– Találtatok lakást?

– Igen.

– Elfogadható?

– Teljesen. András átnézte a szerződést is.

Egy rövid csend ereszkedett közéjük.

– Lilla, ne haragudj a szombati miatt.

– Te miért kérsz bocsánatot? Anya szépen megszervezett mindannyiunkat.

– Azért nekem is volt részem benne. Rögtön meg kellett volna mondanom neki, hogy Júlia nélkül semmi sincs eldöntve.

– Meg kellett volna – ismerte el a húga. – Nekem pedig fel kellett volna hívnom Júliát személyesen.

Ennyiben maradtak.

Senki nem szakította meg végleg a kapcsolatot senkivel, a gyerekek nem kerültek az utcára, és az a lakásprobléma, amely szombat reggel Erzsébet asszony szemében megoldhatatlannak tűnt a menye háza nélkül, valahogy három nap alatt mégis rendeződött.

Ugyanazon az estén Gábor kiment Júlia után az udvarra.

Júlia éppen a festőszalagot húzta le a már megszáradt padról. A szín jól sikerült, bár az egyik deszkánál megállt egy pillanatra, mert ott a festék kicsit vastagabban fedett.

– Lilla talált lakást – szólalt meg Gábor.

– Örülök.

– Holnap elmennek anyától.

Júlia halványan elmosolyodott.