Júlia az anyósára emelte a tekintetét.

– Üljenek vissza mindannyian az autóba, és menjenek magához.

– Már megint ez!

– Ott is van víz, fürdőszoba, konyha és három szoba. A gyerekeknek nem kellene az utcán állniuk.

– És az én nyugalmam?

Júlia néhány másodpercig csak nézte.

– Erzsébet, ezt most komolyan tőlem kérdezi?

Az asszony elharapta a következő mondatot.

– Maga nem akarja, hogy gyerekek zsivaja legyen a lakásában. Nem akarja, hogy András valamelyik szobából dolgozzon. Nem akar idegen táskákat kerülgetni. De reggel óta engem győzköd arról, hogy ez az egész semmiség. Akkor mutassa meg a saját példáján.

Gábor halkan köhintett, hogy elrejtse a mosolyát.

Az anyja ezúttal még csak rá sem nézett.

Júlia folytatta:

– Amíg Lilla nem talál lakást, magához veheti a lányát és az unokáit. András, ha muszáj, bérel magának pár napra egy munkaállomást, vagy dolgozik onnan. Tehát megoldás van.

– Nálam aztán állandó jövés-menés lenne.

– Itt pedig nem?

Erzsébet ujjai görcsösen szorították a táskája fülét.

Erre már nem tudott mit mondani.

Tulajdonképpen abban a pillanatban véget is ért a vita. Nem azért, mert Erzsébet egyetértett volna Júliával. Hanem mert minden újabb kifogás ugyanabba a kérdésbe ütközött: miért kellene Júliának könnyedén elviselnie a saját házában azt, amit Erzsébet a saját lakásában elviselhetetlen tehernek tart?

Elsőként Lilla adta fel.

– Anya, menjünk hozzád. Minek állunk még itt?

– Lillácskám…

– Hová máshová? Gábor nem fog szállodát fizetni, ide meg nem vártak minket. Induljunk.

András már nyitotta is az autó ajtaját.

– Ma lepakolunk, este pedig megnézem a hirdetéseket.

Erzsébet arca haragos vörösre váltott.

– Szóval most mindenki hozzám jön?

– Az ingyen lakhatás ötlete magától származott – emlékeztette Júlia.

Az anyósa nem válaszolt.

Néhány perccel később mindkét autó megfordult az utcán. Erzsébet maradt utoljára.

– Ezt nem néztem volna ki belőled.

Júlia felemelte a festékesdobozt.

– Én meg azt nem néztem volna ki senkiből, hogy reggel tudom meg: négy ember hozzám készül költözni. Előfordul az ilyesmi.

– Gábor, te jössz?

A férje megrázta a fejét.

– Nem, anya. Én itthon maradok.

Erzsébet beszállt a kocsiba, és elhajtott a lánya után.

A kapu végig zárva maradt.

Júlia visszament a padhoz. Az egyik oldalon a festék már kezdett megszikkadni.

Gábor még pár percig céltalanul járkált az udvaron, aztán előkeresett a fészerből egy régi újságot, és a festékesdoboz alá csúsztatta.

– Haragszol?

– Igen.

– Anyára?

Júlia ránézett.

– Rád is.

Gábor bólintott.

– Jogos.

– Te már tegnap tudtad.

– Azt tudtam, hogy anya ide akarja hozni őket.

– És úgy döntöttél, majd reggel szólalsz meg.

– Igen.

– És ha nem állít be korábban? Hogyan képzelted a beszélgetést? „Jó reggelt, Júlia, egy óra múlva megérkezik a húgom a családjával, és szeptemberig itt laknak”?

– Így kimondva tényleg borzalmasan hangzik.

– Mert pontosan ez történt volna.

Gábor leült a másik pad már száraz szélére.

– Azt hittem, beszélek veled, elmagyarázom a helyzetet. Lillával nincs bajod, a gyerekeket is szereted. Úgy gondoltam, néhány hét nem lesz tragédia.