– Szállodát. Vagy apartmant. A saját megtakarításodból. Három napra, egy hétre, amennyi idő kell nekik lakást keresni.

– Az négy emberre elég húzós összeg lenne.

– Valószínűleg.

– De hát az ablakon kidobott pénz lenne.

Júlia letette az ecsetet a festékesdoboz mellé.

– Akkor most képzeld el ugyanezt másképp. Ezt a pénzt valaki az én házammal, az én időmmel és az én nyugalmammal akarja kiváltani. Lillának ez ingyen lenne, igen. Nekem viszont nagyon is megvan az ára.

Gábor homloka összerándult.

– Nem így értettem.

– Hanem hogyan? A szálloda szerinted drága, ezért azt javaslod, hogy én adjak szállást semmiért. Pont ezért kell az ilyesmit még azelőtt megbeszélni, hogy a rokonok megérkeznek dobozokkal a kapu elé.

A férje erre nem talált választ.

Közben Lilla kiszállt az autóból. András is kikecmergett, levette a napszemüvegét, és körülnézett.

– Meddig kell még itt ácsorognunk? – kiáltotta át Lilla a kerítésen.

Erzsébet sietve odalépett hozzá.

– Mindjárt elrendezzük.

– Mit kell ezen elrendezni? Azt mondtad, jöhetünk.

– Jöhettetek volna!

Júlia közelebb ment a kapuhoz.

– Nem, Lilla. Nem jöhettetek volna. Az édesanyád ezt úgy közölte veletek, hogy engem meg sem kérdezett.

Lilla elbizonytalanodott.

– De Gábor rábólintott.

– Gábor azt mondta, segíteni kell. Arra viszont nem kért tőlem engedélyt, hogy ideköltöztesse a családotokat.

– És akkor most mégis mit csináljunk?

– Keressetek lakást.

Lilla hátranézett a gyerekekre. Márk már kimászott a kocsiból, és az apja autójának tetejére erősített bicikliket bámulta. Nóra vizet kért.

– Reggel óta úton vagyunk – mondta Lilla fáradtan. – A gyerekek teljesen kimerültek.

– Elhiszem. Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy az anyád miért indított el benneteket ide úgy, hogy nem győződött meg róla, valóban várnak-e titeket.

Erzsébet azonnal közbeszólt:

– Ne próbálj mindent rám kenni! Én csak segíteni akartam a lányomnak.

– Akkor segítsen neki.

– Szerinted most mit csinálok?

– Itt áll a kerítésem előtt, és azt követeli, hogy én segítsek helyette.

András addig hallgatott, de most odalépett Lilla mellé.

– Lilla, te biztos, hogy személyesen nem beszéltél Gáborral?

– Anya azt mondta, minden el van intézve.

– Tegnap rákérdeztem nálad.

– Azt kérdezted, biztosan fogadnak-e minket. Én meg visszahívtam anyát.

András lassan kifújta a levegőt, aztán Erzsébetre nézett.

– Vagyis a ház tulajdonosait senki sem kérdezte meg?

– Gábor a fiam!

– Nem erre gondoltam.

Az anyósa láthatóan nem számított rá, hogy a veje sem áll mellé.

– Nincs hol laknotok, ti meg azon vitatkoztok, ki mit mondott kinek!

– Pontosan ezért kérdezem – felelte András. – Ha tudom, hogy ide senki sem hívott bennünket, be sem pakoltam volna a cuccokat.

Lilla dühösen nézett a férjére.

– És akkor hová menjünk?

– Előbb adjunk inni a gyerekeknek.

Júlia bement, hozott két palack vizet, és átnyújtotta őket a kiskapun keresztül. A gyerekeket nem akarta belerángatni a felnőttek vitájába.

Erzsébet persze azonnal megragadta az alkalmat.

– Látod? A gyerekek miről tehetnek? Legalább miattuk nyisd ki a kaput. Hadd jöjjenek be egy kicsit, hadd pihenjenek.