Júlia széttárta a kezét.

– Akkor meg is kaptuk a választ.

– Mire?

– Arra, miért ide jönnének.

– Azért, mert itt kényelmesebb!

– Nem. Azért, mert maga nem akarja elviselni a zajt, a csomagokat, a bicikliket és András otthoni munkáját. Ezért úgy döntött, majd én viselem el mindezt.

Erzsébet asszony kinyitotta az autó ajtaját, és végre kiszállt.

– Te jó ég, alig egy hónap van hátra az őszig!

– Pontosan. Csak egy hónap. Akkor helyezze el őket magánál.

– Nektek hatalmas telketek van!

– Magának pedig ott a lakása.

– Nem mondtam, hogy üres. Én lakom benne.

– Én pedig itt lakom.

Az anyósa néhány másodpercig nem talált szavakat.

Júlia felemelte a festékesdobozt.

– A kaput nem fogom kinyitni költözéshez.

– Ezt most komolyan mondod?

– Teljesen komolyan.

– És Lilla hová menjen?

– Ezt a kérdést azelőtt kellett volna megválaszolni, hogy telepakolták az autókat.

Júlia visszalépett a padhoz.

Számára a beszélgetés befejeződött.

Erzsébet asszony számára viszont szemmel láthatóan nem.

Azonnal a fiához fordult.

– Gábor, szólj már rá!

– Mit mondjak neki?

– Hogy nyissa ki a kaput.

– Anya, ez az ő háza. Nélküle nekem eleve nem lett volna szabad semmit ígérnem.

– Te nem ígértél semmit? Azt mondtad, hogy segíteni kell a húgodnak!

– Igen. És meg akartam beszélni a feleségemmel.

– És most mi változott?

Júlia hátrafordult.

– Most kiderült, hogy a segítség valamiért azt jelenti: négy ember egy hónapig nálam lakik.

Erzsébet asszony teátrálisan összecsapta a kezét.

– Augusztus végéig, nem egy hónapig! A nyár fele már így is elmúlt.

– Ettől nekem könnyebbnek kellene éreznem?

Az anyósa úgy nézett a fiára, mintha kizárólag neki lenne kötelessége azonnal helyreállítani a világ természetes rendjét.

Gábor azonban hallgatott.

Talán amióta az anyja aznap reggel megjelent náluk, most először kezdte igazán felfogni, mennyire képtelenül fest az egész helyzet.

Tizenegy húszkor egy fehér autó tűnt fel a kapu előtt.

Lilla ült a volánnál. Mellette Márk, hátul pedig Nóra, táskák és szatyrok közé szorítva.

Utánuk András érkezett meg a második kocsival. A tetőcsomagtartón két gyerekbicikli volt rögzítve, a csomagtér pedig dobozokkal volt telezsúfolva.

Lilla dudált.

A kapu zárva maradt.

Újra rányomott a dudára.

Júlia közben tovább festette a pad utolsó deszkáját.

Gábor telefonja szinte azonnal csörögni kezdett.

– Hol vagy? – Lilla hangját még Júlia is tisztán hallotta. – Miért nincs nyitva a kapu?

– Itt vagyok az udvaron.

– Akkor nyisd ki.

– Lilla, van egy kis gond.

– Miféle gond? Megérkeztünk.

– Anya szólt neked, mielőtt én beszéltem volna Júliával.

Rövid csend következett.

– És?

– Ő nem egyezett bele.

– Gábor, te most szórakozol velem? A gyerekeim az autóban ülnek. A fél lakást idehoztuk!

– Látom.

– Akkor nyisd ki.

Gábor a feleségére pillantott.

Júlia belemártotta az ecsetet a festékbe.

– Júlia, nem engedhetnénk be őket mégis? – kérdezte Gábor, miközben a tenyerével letakarta a telefont. – Csak néhány napra. Már itt vannak.

– Minek?

– Hogy nyugodtan találjanak lakást.

– Rendben. Fizess nekik szállodát három napra.

Gábor elsőre fel sem fogta, mit hall.

– Tessék?