— Veletek történt valami? — kérdezte gyanakodva.

Mária felnevetett.

— Történt. Tűz volt.

Novemberben, pontosan egy évvel a tűzeset után, leesett az első hó.

Mária a tornácon állt, és nézte, ahogy a fehér pelyhek rászállnak a fagyott földre. Arra a földre, amelyen Gábor akkor mezítláb rohant a lángoló ház felé. Eszébe jutott az az éjszaka: a füst szaga, a narancsszínű fény, a kétségbeesett kiáltás, ahogy Katalin nevét üvöltötte. De már nem fagyott össze belül. Csak csendes, szelíd szomorúság maradt benne. Olyan, amilyen egy hosszú betegség után ül rá az ember lelkére.

Gábor kijött mellé a tornácra. Megállt mellette. Egy ideig egyikük sem szólt.

— Mária — mondta végül halkan. — Akkor én nagy bolond voltam.

— Mikor?

— Azon az éjszakán. A tűznél. Tényleg nem gondolkodtam. Fel sem fogtam, hogy te ott állsz. Csak azt láttam, hogy ég a ház, és Katalin bent van. Ennyi. Minden más megszűnt. Csak később, amikor már elláttak, amikor hazakerültem… éjjel feküdtem, és arra gondoltam: mi lett volna, ha te vagy odabent? Ha te égsz? Akkor is így rohantam volna? Visszanézés nélkül? És rájöttem, hogy igen. Ugyanígy. Érted is mentem volna. A gyerekekért is. Bárkiért, aki bajban van. Ilyen vagyok, Mária. Előbb csinálok valamit, és csak utána jut eszembe gondolkodni.

Mária hallgatta. Nem vágott közbe.

— Csak ne menj el — folytatta Gábor. — Nélküled nem menne. Lehet, hogy néha nem látlak úgy, ahogy kellene. Lehet, hogy megszoktalak. De te vagy. Mindig vagy. És ha egyszer nem lennél, akkor nekem semmim sem maradna.

Mária felé fordult. Belenézett a szemébe: zavart volt, őszinte, ugyanaz a tekintet, amelyet annyi évvel korábban látott rajta, amikor fiatalon, ügyetlenül elment az apjához, hogy megkérje a kezét. És ekkor valami engedett benne. Nem lassan, nem apránként. Egyszerre olvadt fel az egész megfagyott darab.

— Nem megyek el, Gábor — mondta. — Sehová. De nézz rám, jó? Néha legalább. Csak időnként.

Gábor bólintott. Aztán átölelte, kissé esetlenül, medvésen, azokkal a kezekkel, amelyek akkor még kötés alatt voltak, mostanra pedig begyógyultak. Ott álltak a tornácon az első hóesésben: két már nem fiatal, az élettől megviselt ember, akik újra tanulták, hogyan kell meglátni egymást.

A falu fölé lassan leereszkedett a novemberi este. A hó hullott a tetőkre, a kerítésekre, Katalin új házának nedves gerendáira, és arra a régi, megégett telekre is, amelyet már benőtt a csalán. Valahol ott, a hó, a gaz és a hamu alatt feküdt az a pillanat, amikor a férj elrohant a felesége mellett, és nem nézett vissza. Ott volt még, de már nem égetett. Mert megbocsátást kapott. Mert túlélték. Mert a szerelem nemcsak az, amikor valaki berohan a lángok közé. Hanem az is, amikor egy évvel a tűz után ott állsz a tornácon, fogod a másik kezét, és egyszer csak megérted: lát téged. Végre valóban lát.