Katalinnak végül új házat húztak fel. Az egész falu összefogott, és egyetlen nyár alatt tető került a feje fölé. Gábor természetesen ott dolgozott a többiekkel. Mária nem szólt ellene. Sőt, ő maga is átjárt: süteményt vitt a férfiaknak, teát főzött, segített, ahol tudott. Katalinnal pedig idővel közelebb kerültek egymáshoz. Valami különös asszonyi barátság szövődött köztük, amely nem magyarázkodásból, hanem közös felismerésből épült.

Egy este, amikor Katalin konyhaasztalánál ültek, Mária váratlanul kimondta:

— Tudod, Katalin, a tűz után majdnem elhagytam Gábort.

Katalin egy darabig nem válaszolt. Aztán halkan megszólalt:

— Én az enyémet el is hagytam, Mária. Öt éve. Akkor értettem meg, hogy nem lát engem. Egyszerűen nem. Én elé tettem a vacsorát, ő a tévét bámulta. Én a fiunkról beszéltem, ő a munkájáról. Hogy élek-e vagy csak mozgok mellette, neki mindegy volt. Úgyhogy elmentem.

Mária egészen más szemmel nézett rá.

— És milyen így?

— Nehéz — mondta Katalin. — Nagyon nehéz. De legalább most már tudom, hogy vagyok. Hogy létezem. Hogy nem vagyok senki.

Azon az estén sokáig beszélgettek még. Férjekről, gyerekekről, életről, és arról a láthatatlanságról, amelyben a falusi asszonyok hosszú éveket töltenek el, míg végül már azt sem veszik észre, hogy senki sem látja őket. Mária pedig egyre inkább arra gondolt: talán nem is Gáborban van az egész baj.

Hanem talán őbenne is. Abban, hogy huszonhat esztendőn át hagyta, hogy átnézzenek rajta. Ő maga is lassan áttetszővé vált: alkalmazkodóvá, csöndessé, olyanná, aki nem kér helyet magának. A tűz csak megmutatta mindazt, ami addig évek óta némán gyűlt benne.

Tavasszal hazajött Márk a megyeszékhelyről. Kilencedik után technikumba került, kollégiumban lakott, most pedig a szünetre érkezett. Belépett a házba, átölelte az anyját, aztán egyszer csak hátrébb lépett, és elmosolyodott.

— Anya, te valahogy más lettél.

— Más? Miben?

— Nem tudom pontosan. Mintha fényesebb lennél. Élőbb.

Mária nevetett rajta, de a mondat ott maradt benne. Este megállt az előszobai tükör előtt, amely már a kilencvenes évek óta lógott ugyanazon a szögön, egyik sarkában foltosan, kopottan. Sokáig nézte magát. Az őszülő tincset a halántékánál. A szem körüli ráncokat. A fáradt vonásokat. De a tekintete… az valóban más volt. Nem kialudt, nem üres. Eleven. Tiszta. Márk igazat mondott: valami megváltozott benne.

Akkor értette meg igazán, hogy hónapok óta arra várt, Gábor majd tesz valamit. Jóváteszi. Bebizonyítja, hogy fontos neki. Pedig nem őt kellett először megváltoztatni. Hanem saját magát kellett visszahoznia. Abbahagyni a láthatatlanságot. Nem arra várni, hogy valaki végre észrevegye, hanem egyszerűen jelen lenni. Hangosan, láthatóan, igazán.

Nyáron beiratkozott egy tanfolyamra a közeli városban: szociális gondozónak akart tanulni. Gábor eleinte morgolódott.

— Minek ez neked? Itthon is van elég dolog.

Mária csak ennyit felelt:

— Szükségem van rá.

És Gábor elhallgatott. Talán a tűz jutott eszébe. Talán a maga nehézkes, férfias módján ő is felfogott valamit.

Júlia, aki addigra már tizenkilenc éves lett, Budapestről látogatott haza pár napra, és csak ámult. Az anyja tanult, az apja mosogatott, a házban rend volt, nem pedig az a régi, magától értetődő káosz.