Katalint viszont meglátta. Katalinra felfigyelt. Katalin után rohant.

— Én ezt nem bírom tovább — mondta Mária, miközben a könnyeit törölgette. — Nem akarok többé láthatatlan lenni.

— Beszélt már erről a férjével?

— Nem. Úgysem értené. Azt vágná a fejemhez, hogy bolond vagyok, hiszen ő csak egy embert mentett ki.

— Lehet, hogy ezt mondaná. De az is lehet, hogy nem. Meg kell próbálnia. Különben ez benne marad. Gyűlik, rothad, és egyszer nagyobb baj lesz belőle.

Mária késő este ért haza. Gábor a konyhában ült, mintha már régóta várta volna.

— Na? — kérdezte. — Mit mondott az orvos?

— Azt, hogy egészséges vagyok — felelte Mária csendesen. — Rólunk kettőnkről viszont már nem vagyok ilyen biztos.

— Ezt hogy érted?

Leült vele szemben. Végignézett a férjén: a gyógyuló kezén, az újra kinőtt szemöldökén, azon az arcon, amelynek minden ráncát ismerte. Aztán megszólalt:

— Gábor, amikor berohantál a lángok közé, eszedbe jutottunk mi?

— Kik azok, hogy mi?

— Én. Júlia. Márk.

Gábor összevonta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem érti.

— Mit kellett volna gondolnom rólatok? Ott álltatok az udvaron. Nem voltatok veszélyben. Katalin meg odabent égett, én pedig…

— Még csak hátra sem néztél — vágott közbe Mária. — Elrohantál mellettem, Gábor, és rám sem pillantottál. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem is léteznék.

— Mária, mi van veled? Féltékeny vagy? Katalinra? Hiszen ő nekem…

— Nem vagyok féltékeny — mondta Mária fáradtan. — Nem hiszem, hogy köztetek bármi lett volna. Nem is Katalinról beszélek. Hanem arról, hogy engem nem vettél észre. Érted? Nem a házban, nem a tűzben, nem életveszélyben. Hanem ott, előtted. Egyszerűen átnéztél rajtam. Mintha üres hely lennék.

Gábor hallgatott. Zavartan nézte a feleségét, szinte ijedten. Nem értette. Tényleg nem fogta fel, miről beszél Mária.

— Hát nem néztem oda — mondta végül. — Rohantam. Siettem. Egy ember bent égett, Mária. Mit számít, hogy odanéztem-e vagy sem? Te élsz. A gyerekek élnek. Mi kell még?

— Az, hogy láss engem — felelte az asszony. — Nem csak akkor, amikor tűz van. Nem csak akkor, amikor baj történik. Mindig. Hogy legyek számodra valaki. Hogy számítsak. Hogy létezzem neked. Érted?

Nem értette. Mária kiolvasta a szeméből: becsületes, tanácstalan, őszintén értetlen tekintet volt. Gábor jó ember volt. Igazán jó. Bárkiért képes lett volna a lángok közé vetni magát: érte, a gyerekekért, akármelyik szomszédért. Csakhogy nézni nem tudott. Észrevenni nem tanult meg. Huszonhat év alatt Mária olyasmivé vált mellette, ami mindig ott van: mint a sparhelt, a tornác, vagy az öreg almafa a kert végében. Szükséges. Fontos. De láthatatlan.

És ez ijesztőbb volt minden tűznél.

Nem váltak el. Nem költöztek külön. Mégis megrepedt bennük valami, és az a repedés többé nem forrt össze teljesen.

Gábor igyekezni kezdett. Ezt Mária is látta. Figyelmesebb lett: hosszú évek után először virágot hozott neki, megkérdezte, milyen napja volt, sőt néha még a mosogatáshoz is odaállt, ami addig soha nem volt szokása. Mária észrevette az erőfeszítéseit, és nem volt hálátlan. De odabent a jég csak lassan engedett. Cseppenként. Hónapról hónapra.