Teát főzött Katalinnak, végighallgatta akadozó beszámolóját a kórházról, arról, hogy a háza porig égett, és most nincs hová mennie, meg arról is, hogy a fia tavasszal jön haza a szolgálatból, addigra pedig valahogy újra kellene építeniük az életüket. Aztán kikísérte a kapuig.

Este, amikor Gábor megkérdezte, hogy van Katalin, Mária hirtelen olyasmit mondott, amit maga sem tervezett:

— Te is mész majd hozzá? Segíteni az építkezésben?

Gábor meglepetten nézett rá.

— Hát… illene. Fedél nélkül maradt. A férfiak már beszélik, ki gerendát ad, ki munkával segít. Én is gondoltam, hogy…

— Menj csak — vágta rá Mária. — Persze, hogy menj. Így helyes.

Nyugodt hangon beszélt. Talán még mosolygott is hozzá. Belül azonban hideg csomóba rántódott össze benne minden, és ő maga sem tudta, mitől.

Decemberben Mária bement a járási központba orvoshoz. Gábornak azt mondta, női ügyben kell mennie. Valójában pszichológust keresett fel.

A szakember fiatal nő volt, harminc körüli, a haját kontyba fogta, a szeme figyelmesen, türelmesen nézett. Erikának hívták.

— Meséljen — kérte csendesen.

És Mária elmondott mindent. A tüzet. A férjét, aki elszaladt mellette. Azt, hogy végül mindenki megmenekült. Azt is, hogy Gábor hős lett, ő pedig nem tudja, mivé vált ebben a történetben. Áldozattá? Rossz emberré? Valami olyasmivé, amire nincs neve?

— Nem bírok ránézni — mondta Mária, miközben a padlót bámulta. — Szégyellem magam. Vagyis szégyellnem kellene, hogy ilyen vagyok. De én… én csak szenvedek. Mintha elárult volna. Pedig nem árult el senkit. Megmentett egy embert. Akkor miért fáj így?

Erika sokáig hallgatott. Aztán óvatosan megkérdezte:

— Mária, mondja… ha ön lett volna abban az égő házban, önhöz odarohant volna?

— Természetesen. Gábor rendes ember. Bárkiért bement volna.

— És ön akkor hol állt?

— Az udvaron. A gyerekekkel.

— Ő pedig elrohant ön mellett. Rá sem nézett.

— Igen.

— Mit érzett abban a pillanatban?

Mária elgondolkodott. Próbálta felidézni azt az egy-két másodpercet, amikor a férje elszáguldott mellette. Nem ment. Csak az üresség maradt meg. A hideg. És valami éles, különös érzés: mintha ő nem is létezne. Mintha a helyén csak levegő volna.

— Nem voltam ott — suttogta végül. — Neki abban a pillanatban én nem voltam ott. Egyáltalán nem.

Erika lassan bólintott.

— Ez az, ami sebet ütött önön, Mária. Nem Katalin miatt. Nem a tűz miatt. Nem azért, mert őt megmentette. Hanem azért, mert életük egyik legfélelmetesebb percében a férje nem látta meg önt. Nem vette észre. Úgy ment el ön mellett, mintha nem létezne.

Ekkor Máriából kiszakadt minden.

Sírni kezdett — másfél hónap óta először. Hangosan, fuldokolva, szégyentelenül, csúnyán, ahogy csak az tud sírni, aki túl sokáig tartotta magát. Siratta azt a huszonhat évet, amely alatt vacsorát főzött neki, kimosta az ingeit, gyerekeket szült, várta haza a fuvarokból, amikor farönkszállítón dolgozott, és virrasztott éjszakákon át, amikor Márknak majdnem negyvenfokos láza volt.

Hogy az oldalán öregedett meg, és közben lassan olyan lett, akit már észre sem vesznek.