Mindenki életben maradt.

Később ezt ismételgette mindenki: a szomszédok, az orvos a kórházban, még a polgármester is, aki személyesen ment ki hozzájuk. „Mindenki megmenekült. Ez kész csoda. Gábor igazi hős.”

Mária hallgatta őket, bólintott, és nem szólt semmit.

Gábort egy hét múlva engedték haza. A keze be volt kötözve, az arca gyógyulni kezdett, a szemöldöke majd kinő újra. Hősként tért vissza a házba. A szomszédok sorra benéztek hozzá, kezet szorítottak vele, hol egy üveg mézet, hol egy palack italt hoztak. Azt mondogatták:

— Hát ezt megcsináltad, Gábor! Egyenesen a pokolba mentél be! Nem sok ember lett volna képes rá.

Ő zavartan mosolygott, hárította a dicséretet.

— Ugyan már. Ott égett bent egy ember. Hogy maradhattam volna kint?

Ennyi volt. Mária mégis örökre megjegyezte ezeket a szavakat. „Hogy maradhattam volna kint?” Mintha eszébe sem jutott volna, hogy talán nem tér vissza. Hogy van felesége. Vannak gyerekei. Hogy nemcsak Katalinnak volt szüksége rá.

Esténként, amikor elcsendesedett a ház, Mária álmatlanul feküdt, és újra meg újra végigélte magában azt az éjszakát. Látta, ahogy Gábor felpattan. Ahogy kinéz az ablakon. Ahogy rohanni kezd. El mellette. El Júlia mellett. El Márk mellett. Mezítláb a havon. És közben azt kiáltja: „Katalin! Kataliiin!”

Nekik pedig egyetlen pillantás sem jutott.

Mária képtelen volt megfejteni, mi történik vele. Hiszen a férje hős volt. Hiszen megmentett egy emberi életet. Hiszen mindenki életben maradt. Akkor miért nem büszkeség töltötte el, hanem valami sötét, nehéz üresség? Miért nem tudott ránézni Gáborra úgy, mint azelőtt? És amikor a férfi bekötözött karjával átölelte, miért érezte azt, hogy legszívesebben elhúzódna tőle?

— Mária, mi van veled? — kérdezgette Gábor. — Olyan vagy, mintha kicseréltek volna.

— Semmi baj — felelte az asszony. — Csak elfáradtam.

Pedig ő maga sem tudta volna megmondani, mi zajlik benne. Éppen ez volt a legelviselhetetlenebb. Haragudott magára, és szégyellte is ezt az egészet. Hiszen ilyet nem szabad érezni. Nem lehet neheztelni valakire azért, mert kimentett egy embert a halálból. Ez bűnös gondolat. Igazságtalan.

Mégsem tudott megbocsátani. És azt sem értette, miért nem.

Két hét múlva Katalin megjelent náluk.

Soványabb lett, az arca falfehér, a kezei bekötözve. Egy tortát hozott magával; a járási központban vette, pedig alig volt pénze. A küszöbön álldogált, egyik lábáról a másikra állt, és folytak a könnyei.

— Mária, köszönöm neked… neki is… nektek. Mindkettőtöknek. Ha ő nincs, én ott égek. Életem végéig adósa leszek. Neked is.

Mária nézte őt, és úgy érezte, mintha odabent minden a visszájára fordulna. Mert Katalin nem tehetett semmiről. Katalin őszinte volt. A tekintetében nem bujkált sem számítás, sem hamisság, sem valami titkos öröm amiatt, hogy egy másik asszony férje érte rohant be a tűzbe. Csak félelem volt benne, hála és bűntudat.

És ettől Máriának még keserűbb lett a szíve. Nem volt kire haragudni. Nem volt miért gyűlölködni. Az a sötét üresség mégsem mozdult belőle.

— Nincs mit köszönnöd — mondta Mária. — Örülök, hogy életben maradtál.