„Katalin! Kataliiin!” kiáltotta, majd mezítláb átugrotta a kerítést és a lángok közé rohant
Szívfacsaróan önző és elképesztően bátor pillanat.
A tűz november másodikára virradó éjjel ütött ki, azon az éjszakán, amikor leesett az első hó.
Mária nem zajra riadt fel, hanem a füst szagára. A kesernyés, égett bűz a réseken át bekúszott a házba, csípte az orrát, és valami ősi, ösztönös rémületet ébresztett benne. Felült az ágyban, majd megrázta a férje vállát.
— Gábor… Gábor, füstszag van.
Gábor egyetlen mozdulattal talpra ugrott. Mezítláb volt, csak a nadrágját viselte. Az ablakhoz rohant, félrerántotta a függönyt, aztán mozdulatlanná dermedt.
— Katalin háza ég.
Mária először fel sem fogta, mit mond. Aztán ő is kinézett, és meglátta. Az udvar túloldalán, az alacsony kerítés mögött a szomszédasszony háza lángokban állt. A tűz már a tetőt nyaldosta, az ablakokon át narancsszínű lángnyelvek csaptak ki, a nedves hóra pedig szikrák záporoztak.
— A gyerekek! — kiáltotta Mária. — Júlia, Márk, kifelé! Azonnal!
A hálóingére kapta a vastag kabátját, belebújt a csizmájába, és a félig alvó, riadt gyerekeket kituszkolta az udvarra. Utánuk sietett. A szíve a torkában vert, a hideg élesen mart az arcába.
Ekkor pillantotta meg a férjét.
Gábor futott. De nem hozzájuk. El mellettük. El Mária mellett, el Júlia és Márk mellett. Mezítláb a hóban, pusztán nadrágban, kidülledt szemmel rohant, és egyetlen nevet ordított:
— Katalin! Kataliiin!
Rájuk sem nézett.
Mária ott állt az udvar közepén, magához szorította a gyerekeit, és csak nézte, ahogy a férje átveti magát a kerítésen. Látta, ahogy nekiesik a szomszéd ház forró ajtajának, ahogy feltépi, aztán eltűnik a fekete, izzó levegőt okádó nyílásban. Rá, a feleségére, akivel huszonhat évet élt le, egyetlen pillantást sem vetett.
Egyetlenegyet sem.
— Anya, apa hova ment? — kérdezte Márk. A tizennégy éves fiú a hidegtől és a félelemtől reszketett.
— Nem tudom, kisfiam — felelte Mária. A saját hangja idegennek tűnt, merevnek, élettelennek. — Nem tudom.
Gábor a karjában hozta ki Katalint. Úgy tört elő a lángok közül, mintha egy kemencéből zuhant volna ki: a nadrágja megperzselődött, a haja megégett, az arca koromfekete volt. Katalin eszméletlenül lógott a karjaiban, hálóingben, megégett kézzel.
— Vizet! — hörögte Gábor. — Adjatok neki vizet! Mentőt! Hívjatok mentőt!
Addigra már az egész utcából odasereglettek az emberek. Valaki vödröket cipelt, más a tűzoltókat hívta, megint más takarót terített Katalinra. Gábor az udvar közepén állt, ingadozva, tekintetét le sem véve az asszonyról. A könnyek világos csíkokat vágtak a kormos arcán.
Mária félrehúzódva állt, a saját verandája mellett, és a férjét figyelte. A fedetlen mellkasát, a kezén vöröslő égéseket, azt, ahogyan egy másik nőt tartott a karjában. És közben érezte, hogy odabent valami lassan jéggé dermed. Rétegről rétegre, hangtalanul.
Katalin háza egy óra alatt porig égett. Mire a tűzoltók megérkeztek, már nem volt mit megmenteni; csak azt tudták elérni, hogy a lángok ne kapjanak át a szomszédos épületekre. Katalint a járási kórházba vitték: füstmérgezést kapott, a kezén elsőfokú égési sérülések voltak, de életben maradt. Gábort is bevitték. Megégett a tenyere, leperzselődött a szemöldöke, és enyhe füstmérgezést szenvedett. De ő is túlélte.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz