A második már csak ennyi volt: „Add vissza a gyűrűt.”

A harmadik dühösebb lett: „Nóra meg az a vén mentorod telebeszélték a fejedet.”

Eszter elolvasta mindet. Aztán kikapcsolta a telefont, és bement Rékához, hogy felébressze az iskolához.

Két nappal később Nóra segített neki átnézni és módosítani a stúdió papírjait. A szerződésbe bekerült egy külön pont is arról, hogy a bérleti jog semmilyen formában nem ruházható át a bérlő személyes jelenléte és kifejezett beleegyezése nélkül. András átnézte a lakás iratait is, majd csak ennyit mondott:

— Most már nem romantikád van, Eszter. Hanem tisztánlátásod. Azzal pedig már lehet élni.

Eszter akkor nem mosolyodott el. De a mondatot megjegyezte.

Eltelt egy hónap.

A városban lassan melegedni kezdett a tavasz. Por ült az ablakpárkányokon, a stúdióban napközben nyitva lehetett hagyni az ablakokat, a ház előtt pedig orgonaillat keveredett a langyos levegőbe. Réka reggelenként megint beszélni kezdett a müzlije fölött, nem csak némán bámulta a bögréjét. A stúdióba Nóra ajánlására két új vendég is érkezett. Eszter végre megvette azt a lámpát a tükör fölé, amelyet hónapok óta nézegetett, és lecserélte a kezelőágy kopott huzatát egy tisztára, simára, újra.

Április végén Márk beállított.

Nem a lakásba ment. A stúdió ajtajában jelent meg.

Világos inget viselt, láthatóan lefogyott, az arca feszült volt, és ugyanaz a sértett magabiztosság sugárzott belőle, mint korábban: mintha még mindig biztos lenne abban, hogy elég csak megjelennie, és minden visszarendeződik.

— Beszélünk? — vetette oda.

Eszter éppen egy vendég kartonját töltötte ki. Felnézett.

— Mondd.

— Makacs vagy — kezdte Márk. — De hajlandó vagyok lezártnak tekinteni azt a jelenetet, ha végre abbahagyod, hogy ellenségként kezelsz.

Eszter nem szólt.

— Eszter — lépett közelebb a férfi. — Nekünk működhetett volna. Csak te túl hevesen reagáltál.

És Eszter ekkor értette meg igazán.

Márkban nem volt szégyen. Nem volt szerelem. Még rendes fájdalom sem amiatt, amit elveszített. Csak bosszúság. Olyan ember ingerültsége, aki már kinézett magának egy helyiséget, fejben berendezte, kiszámolta az átalakítás költségeit, aztán az üzlet váratlanul kútba esett.

— Nem — mondta Eszter csendesen. — Ennél egyszerűbb a helyzet. Köztünk nem az volt, hogy „működhetett volna”. Neked volt egy terved. Én pedig nem fértem bele.

Márk féloldalasan elvigyorodott.

— Azt hiszed, lesz még valaki, aki hajlandó lesz magára venni egy gyerekes nőt?

Eszter felállt az asztal mögül.

— Engem nem kell magára vennie senkinek. Ezt is rosszul számoltad ki.

Márk még egy pillanatig ott állt, aztán megfordult és kiment. Még az ajtót sem csapta be. Egyszerűen távozott, mintha a stúdió hirtelen túl szűk lett volna az önérzetének.

Eszter bezárta utána az ajtót, majd hosszasan nézte a munkaállomás melletti tükröt. Nem egy szerencsés nő nézett vissza rá, aki megúszott egy rossz házasságot. Nem is egy áldozat, akit az utolsó pillanatban nem sikerült kifosztani. Csak egy fáradt arcú asszony, biztos kezű, munkához szokott mozdulatokkal, és egy lánnyal, aki este bizonyára megint megkérdezi majd, lehet-e vacsorára sajtos tészta.

És kiderült, hogy ennyi elég.

Mert nem egy kirakatba illő férfira volt szüksége, és nem olyan családra, amelynek ára a saját otthona.

Hanem levegőre. Olyan levegőre, amelyben a gyereke nem gyakorolja előre, hogyan kell majd eltűnnie.