— Gondold át még egyszer — mondta fojtott hangon. — Nélkülem ezt a stúdiót soha nem fogod magasabb szintre vinni.

Eszter bólintott.

— Lehet, hogy nem. De akkor is az enyém marad.

— És Réka? — vágta rá Márk. — Komolyan azt tervezed, hogy életed végéig csak érte élsz?

Eszter ekkor először mosolyodott el. Röviden, hidegen, minden melegség nélkül.

— Éppen miatta nem írok alá semmit olyan emberrel, aki hangosan mérlegeli, hová lehetne őt eltüntetni.

Katalin olyan hirtelen lökte hátra a székét, hogy annak lába élesen végigkarcolta a padlót.

— Gyere, Márk. Itt nincs kivel beszélni. Majd visszakönyörgi magát. Az ilyen nők előbb-utóbb rájönnek, mit rontottak el.

Eszter az ajtóhoz ment, kitárta, és nyugodtan Márkra nézett.

— A meghatalmazást vidd magaddal. A virágot is.

Márk nem mozdult.

— Ezt még meg fogod bánni.

— Talán — felelte Eszter. — De azt nem, hogy megvédtem az otthonomat.

A férfi még mindig ott állt. Nézte a gyűrűt, a mappát, az érintetlenül maradt salátát az asztalon. A konyhát, amelyben többé nem jutott hely az ő jövőbeli utasításainak.

Végül durván felkapta a mappát meg a csokrot, és kiviharzott az előszobába. Katalin utána ment, közben sziszegve sorolta a hálátlanságot, az esztelen büszkeséget, azt, hogy Eszternek még eszébe jut majd ez az este.

Eszter nem válaszolt.

Becsukta mögöttük az ajtót, és hosszú idő után először érezte meg, milyen csend van a lakásban. Nem nyugtalanító csend volt. Nem üresség. Egyszerű, tiszta, valódi csend.

Réka egy óra múlva ért haza. Nóra kísérte fel, és már a küszöbről megértett mindent Eszter arcából.

— Vége? — kérdezte röviden.

— Vége.

Nóra csak bólintott. Nem kérdezősködött, nem sajnálkozott, nem erőltetett vigaszt. Csendben elment.

Réka levette a cipőjét, aztán hosszasan álldogált az előszobában, az iskolatáskája pántját gyűrögetve.

— Már nem jön ide? — suttogta.

Eszter leguggolt elé.

— Nem.

A kislány óvatosan figyelte az arcát, mintha attól tartana, hogy az anyja mindjárt sírni kezd, vagy magyarázkodni fog.

— Miattam?

Eszter torka összeszorult.

— Nem, kincsem. Azért, mert senki nem döntheti el helyettünk, hová küldjenek téged, és mi legyen az otthonunkkal.

Réka hallgatott egy darabig. Aztán hirtelen átkarolta Eszter nyakát, olyan erősen, mintha régóta tartogatta volna ezt az ölelést.

— Féltem, hogy akkor is igent mondasz.

Eszter lehunyta a szemét.

Ez fájt a legjobban.

Nem Katalin sértései. Nem a meghatalmazás. Még csak nem is Márk hideg, számító arca. Hanem az, hogy egy kilencéves gyerek már előre felkészült arra, hogy feleslegessé váljon az anyja boldogsága kedvéért.

— Nem fogok igent mondani — súgta Eszter a lánya hajába. — Többé nem.

Éjszaka a gyűrűt visszatette a dobozába. A meghatalmazást hosszú, vékony csíkokra tépte, aztán levitte a szemetesbe. A konyhában ott maradt a félig megkezdett rakott étel, Katalin összegyűrt szalvétája és a hűtő halk zümmögése. Átlagos lakás volt. Átlagos este. Csak éppen most először nem lebegett benne senki más terve a falak fölött.

Reggel Márk három üzenetet küldött.

Az első hosszú volt. Érzelmekről írt benne, arról, hogy Eszter túlbonyolította a helyzetet, meg arról a férfi felelősségről, amelyet szerinte ő „nem tudott értékelni”.