Nem csapódott rájuk a csend. Egyszerűen csak sűrűbb lett a levegő.

Katalin arca elfehéredett.

— Hallgatóztál? — sziszegte.

— Meghallottam — felelte Eszter. — A kettő nem ugyanaz.

Márk gyorsan elmosolyodott, de a mosoly már megbillent az arcán.

— Eszter, rossz oldalról nézed. Mi csak elméletben beszéltük át, hogyan építenek fel felnőtt emberek egy közös életet.

— Nálad ez az elmélet meglepően részletes volt. Réka menjen a nagymamájához, a lakást adjuk el, a stúdió kerüljön hozzád. És mindezt olyan természetességgel mondtátok, mintha már most az én kontómra terveznétek.

Katalin megvetően felhorkant.

— Istenem, micsoda színjáték. Egy férfi előre gondolkodik, ő meg tragédiát csinál belőle.

— Nem — mondta Eszter nyugodtan. — Ennél sokkal egyszerűbb. Megláttam a tervet.

A zsebébe nyúlt, kivette a gyűrűt, és letette az asztalra, közvetlenül a mappa mellé.

Márk úgy meredt rá, mintha nem értené, mit lát.

— Te meg mit művelsz?

— Lefújom az esküvőt.

— Egy beszélgetés miatt? — kérdezte, és bár nevetni próbált, a hangja már feszült volt. — Eszter, ez nevetséges.

— Az volt komoly, amikor a hátam mögött belenyúltál a bérleti szerződésbe. Az volt komoly, amikor rohantál ezzel a meghatalmazással, anélkül hogy megkérdezted volna, egyáltalán készen állok-e átadni neked a jogot, hogy helyettem dönts. És az is komoly volt, amikor a lányom azt hallotta az anyádtól, hogy őt ideiglenesen el lehet tenni az útból a ti kényelmetek érdekében.

Katalin arca vörösre váltott.

— Én ilyet nem mondtam!

— Réka nem talál ki ilyeneket. Veletek ellentétben.

Márk előrehajolt.

— Most mindent tönkreteszel indulatból.

— Nem. A végére épp most nyugodtam meg igazán.

— Ezt még meg fogod bánni — préselte ki a fogai között. — Egy gyerekkel, ezzel a kis stúdióval, a lakáshitellel… Azt hiszed, ilyen ajánlatból sok akad?

Ez a kérdés volt az este legpiszkosabb igazsága.

Nem szerelem. Nem család. Ajánlat. Üzlet. Szívesség, amelyért egy gyerekes nőtől hálát és csendet várnak.

Eszter Márkra nézett, és hirtelen rájött, hogy már nem fáj. Akkor fájt, amikor még abban reménykedett, hogy valamit meg lehet menteni. Mostanra minden világossá vált.

— Neked kényelmes ezt ajánlatnak nevezni — mondta. — Én viszont most már számítást látok benne.

Katalin tenyere csattant az asztalon.

— Mégis mit képzelsz magadról? Egy nő egy csomó teherrel, gyerekkel, aprócska stúdióval. Márk téged akar maga mellé.

— Feljebb emelne, esélyt adna neked, te pedig még válogatsz is.

Eszter állt fel először. Nem kapkodva, nem látványosan. Csak úgy, mint aki végre befejezettnek tekint egy beszélgetést.

— Nem erről van szó — mondta halkan. — Ti egyszerűen abból indultatok ki, hogy annyira megijedek majd az egyedülléttől, hogy bármit aláírok, csak Rékának legyen „apja”, nekem meg férfi a lakásban. Ebben tévedtetek a legnagyobbat. Mindketten.

Márk is felpattant a székről.

— Most te teszed tönkre az egészet.

— Nem. Én semmit sem teszek tönkre. Csak kilépek abból a tervből, amelyben az otthonomat indulótőkének nézitek, a lányomat pedig kényelmetlen mellékletnek.

Márk közelebb lépett. Az arcáról eltűnt az a gondosan felvett kedvesség, amelyet Eszter korábban annyira biztonságosnak hitt. Most már nem volt puha, nem volt figyelmes. Most önmaga volt.