Ez a mondat erősebben találta el Esztert, mint az egész meghatalmazás.

Estére már pontosan tudta, mit fog tenni.

Nem akart jelenetet. Nem akart sikoltozást. Nem akart párnába sírt könnyeket. Még ahhoz sem érzett kedvet, hogy a lépcsőházban leplezze le Márkot. Túlságosan kimerítette már mások színjátéka.

Szombat estére vacsorára hívta Márkot és Katalint.

— Beszéljünk át mindent egyszerre — mondta kedvesen a telefonba. — A papírokat is.

Márk olyan nyilvánvaló örömmel reagált, hogy Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét.

— Na látod — nevetett fel elégedetten. — Tudtam én, hogy értelmes nő vagy.

Értelmes.

Katalin is gyakran használta ezt a szót. Többnyire olyan nőkre, akik időben engedtek.

Szombaton Eszter rakott krumplit készített, uborkás salátát tett az asztalra, kenyeret szeletelt, elővette a szebbik süteményes tálat, és hosszú hónapok óta először nem azon igyekezett, hogy mindenkinek meghitt estét teremtsen. Csak magának és Rékának.

Rékát előre elvitte Nórához néhány órára. Nóra maga ajánlotta fel.

— Ne hallgassa végig az a kislány a felnőttek mocskát — mondta szárazon.

Hétre pontosan megérkeztek mindketten.

Katalin világos kosztümben lépett be, azzal az arckifejezéssel, amellyel az ember nem vendégségbe érkezik, hanem egy már megnyert szobába. Márk rózsacsokrot hozott, a hóna alatt mappa lapult, a tartásában pedig ott volt annak a férfinak a magabiztossága, aki fejben már birtokba is vette valaki más életét.

— Milyen finom illat van — trillázta Katalin. — Na, ezt nevezem én menyasszonynak.

Eszter átvette tőle a kabátot, felakasztotta, és nem szólt semmit.

Gyorsan asztalhoz ültek. A beszélgetés eleinte úgy csordogált, mintha senki sem készülne arra, hogy megfosszon valakit az otthonától. Katalin egy ismerőséről mesélt, aki egy agglomerációs lakóparkba költözött, Márk a stúdió ügyfeleivel viccelődött, Eszter pedig salátát mert, és közben hallgatta, hogyan ringatja magát Márk a saját győzelmének biztos tudatában.

A vacsora vége felé előkerült a mappa.

— Nos — húzta el a száját Márk, miközben végigsimított a borítón. — Beszéljünk végre felnőttek módjára. Itt a meghatalmazás, itt pedig egy vázlat a lakás eladásához. Már nagyjából össze is raktam, hogyan lehetne lebonyolítani. Őszre egészen más szintre léphetnénk. A stúdió az én területem lenne, te foglalkozhatnál az ügyfelekkel, Réka pedig az első időszakban lakhatna a nagymamájánál. Mindenkinek egyszerűbb volna.

Eszter ránézett.

Hosszan.

Nagyon hosszan.

Katalin mocorgott egy kicsit a székén.

— Márk teljesen józanul mérte fel a helyzetet — mondta. — A nagyobb dolgokért egy férfinak kell felelnie. A kislánynak pedig valóban nyugodtabb lenne idősebb női kezek között. Később még hálás leszel, amiért így, ezzel a teherrel együtt is elfogadtak, és nem hátráltak meg.

Eszter letette a villáját. Óvatosan, csörrenés nélkül.

— Mondd meg őszintén — kérdezte csendesen, egyenesen Márkra nézve. — Arra számítottál, hogy most is hallgatni fogok?

Márk pislogott egyet.

— Miről beszélsz?

— Arról, ahogyan szerdán az anyáddal megtárgyaltátok a lányomat, a lakásomat és a vállalkozásomat.