Azt, ahogyan Márk túl alaposan tanulmányozta a hitelkimutatást.

Azt, amikor egyszer megkérdezte, válás után kinek mekkora része van a lakásban, és lehetne-e ott „különösebb macera nélkül” valamit átalakítani.

Azt, amikor azzal tréfálkozott, hogy Rékának talán még jót is tenne egy kis fegyelem egy „idősebb női háztartásban”, ha Eszter újra teherbe esne.

Azt, ahogyan kifaggatta a stúdió bérletéről, a tulajdonosról, az aláírási jogokról, az adózásról.

És azt is, hogy Katalin a családi vacsorákon sosem úgy fogalmazott, hogy „ti”, hanem mindig így: „mi Márkkal úgy döntöttünk”.

A legfélelmetesebb mégsem ez volt. Hanem az, hogy Eszter már pontosan tudta, mi következne, ha most úgy tenne, mintha semmit sem hallott volna. Először jönne a meghatalmazás. Utána a lakás eladása. Aztán valaki kimondaná idegen nyugalommal: „hiszen te magad egyeztél bele”. És ott lenne mellette Réka, aki a saját kis szobájában egyszer csak ugyanolyan ideiglenessé válna, mint amilyennek Eszter valaha a saját félelmeit hitte.

Reggel Márk virágcsokrot küldött neki, mellé pedig egy fényképet a kinyomtatott papírokról.

„Este beugrom. Nyugodtan alá kell írni, hogy később ne kelljen rohangálni.”

Már nem is rejtette. Úgy döntött, Eszter megérett rá.

Eszter azonban nem haza ment, hanem Nórához.

Nóra gyorsan átfutotta a meghatalmazást, az arcán egyetlen rezdülés sem látszott. Aztán félretette a lapokat, összekulcsolta az ujjait, és hosszan Eszterre nézett.

— Ha ezt aláírod, onnantól ő járhat el helyetted a lényeges ügyeidben.

— Az ingatlanoddal és a stúdióval kapcsolatos ügyekben is — folytatta Nóra halkan. — Nem arról van szó, hogy holnap egyedül eladhat mindent a fejed fölül. De akkora rést nyitnál neki, amin később nagyon könnyen beférkőzhet.

— Ő azt mondja, ez csak formaság — felelte Eszter. — Hogy egy családban a férfinak kell kézben tartania a felelősséget.

— Szépen hangzik — bólintott Nóra. — És neki különösen kényelmes.

Eszter vele szemben ült, és abban a pillanatban különös érzés terjedt szét a gyomra táján. Nem félelem volt. Inkább harag. Csendes, egyenletes, szinte jeges.

— Én csak férjhez akartam menni — mondta alig hallhatóan. — Háború nélkül. Anélkül, hogy megint körömmel-foggal kelljen védenem az otthonomat.

Nóra lassan biccentett.

— Ezt akarja szinte mindenki. Pont ezért olyan könnyű bedőlni annak, amikor a gondoskodásról beszélnek. Csakhogy a gondoskodás attól gondoskodás, hogy mellette könnyebb lesz levegőt venni. Nem attól, hogy aláírsz papírokat, és onnantól kezdve a saját ajtóidat figyeled gyanakodva.

Később Eszter Andráshoz is elment.

András figyelmesen végigolvasta a meghatalmazást. Feltette a szemüvegét, aztán levette, majd meglepően nyugodt hangon megszólalt:

— Eszter, attól még, hogy van egy gyereked, nem tartozol hálával senkinek azért, mert megkérte a kezed.

Eszter összerezzent.

— Mondtam én ilyet?

— Nem — felelte András. — De úgy élsz, mintha ezt hinnéd.

Felállt, az ablakhoz sétált, és valamivel halkabban tette hozzá:

— Az a férfi, aki szeret egy nőt a gyermekével együtt, nem azon gondolkodik, hová lehetne félretenni azt a gyereket a saját kényelme érdekében. Hanem helyet keres neki maga mellett.