Egyedül élt egy olyan lakásban, ahol sötét bútorok, régi könyvek és a függönyökbe is beivódott dohányszag fogadták az embert. Amikor Eszter végül elmondta neki, hogy Márk azt szeretné, ha az üzletet „a rend kedvéért” az ő nevére íratná, András hátradőlt a széken, és sokáig nem szólt.

— A szerelmet és a meghatalmazást jobb nem egy tálba keverni — mondta végül. — Akik valóban együtt akarnak élni, nem azzal kezdik, hogy átíratják magukra a másikét.

— Azt mondja, így biztonságosabb.

— Kinek?

Ez a kérdés beleakadt Eszter fejébe, és többé nem is tudott kiszabadulni onnan.

A nyár végére Márk már szinte természetes könnyedséggel beszélt a lakás eladásáról.

Eleinte óvatosan közelített.

— Eszter, gondold végig józanul. Egy kétszobás lakás csak holt tőke. Eladnánk, vennénk valami nagyobbat kettőnknek, a maradékból pedig rá lehetne erősíteni a stúdióra.

Később már határozottabban nyomta.

— Jó környéken van, hamar elmenne. Abból a pénzből végre nem apróznánk el mindent.

Aztán megjelent a hangjában a kényszerítés.

— Te még mindig úgy gondolkodsz, mint egy elvált nő. Pedig ideje lenne családban gondolkodni.

Eszter többnyire hallgatott. Nem mondott igent, de nem is vágta rá a nemet. Márk pedig ezt gyengeségnek vette.

Réka hamarabb érzett meg mindent, mint a felnőttek.

Egyik este, amikor Eszter egy vendég után a festékes tálkákat mosta ki, Réka pedig a konyhaasztalnál a házi feladat fölé hajolt, a kislány egyszer csak megkérdezte, anélkül hogy felnézett volna a füzetéből:

— Anya, ha hozzámész, én veletek fogok lakni? Vagy máshol?

Eszter kezéből majdnem kiesett az ecset.

— Miért kérdezel ilyet?

Réka vállat vont.

— Csak mert Katalin néni azt mondta, néha jót tesz a gyerekeknek, ha egy ideig a nagymamáknál laknak, amíg a felnőttek családot építenek.

Eszter belül hirtelen üres lett.

— Mikor mondta ezt?

— Múlt vasárnap. Amikor kimentél az erkélyre.

Réka akkor felnézett. Nem volt hiszti a szemében, nem volt vád. Csak az a halk, néma félelem, amelyet a gyerekek még nem tudnak rendes szavakba önteni.

— Én nem akarok fölösleges lenni, anya.

Eszter akkor úgy szorította magához, hogy Réka végül felnevetett, és kérte, ne gyűrje össze a füzetét. De Eszterben már emelkedni kezdett az a kellemetlen bizonyosság, amelyet a nők olykor minden erejükkel megpróbálnak eltolni maguktól. Mert ha teljes egészében kimondják maguknak, akkor nemcsak terveket kell széttörniük, hanem azt az édes hitet is, hogy végre normális életük lehet.

Amit Katalin konyhájában meghallott, az ezt a hitet gyorsan és minden ünnepélyesség nélkül temette el.

Márk még semmit sem vett észre.

Hazakísérte Esztert és Rékát, a kislány feje búbjára adott egy puszit, hétvégére pedig azt javasolta, menjenek el jegygyűrűket nézni. Búcsúzáskor a lépcsőházban Eszter füléhez hajolt, és halkan odasúgta:

— Ma olyan zárkózott vagy. Ne gyárts magadnak rémeket, jó?

Eszter olyan nyugodtan mosolygott rá, hogy Márk rögtön megkönnyebbült.

— Nem fogok — lehelte.

Azon az éjszakán Eszter egy percet sem aludt.

Réka mellette szuszogott, összegömbölyödve, markában a régi plüssnyulával. Az ablakon túl tompán morajlott az út, a radiátorban időnként megcsörrent a víz, a konyhában a router apró fénye villogott. Eszter feküdt a sötétben, és sorra vette mindazokat az apróságokat, amelyeket korábban maga simított el magában.