— A stúdió persze aranyos. Csakhogy egy komoly családnak ez nem igazi alap. Inkább afféle női időtöltés.

— Jó lakás ez. Nagy szerencséje volt. Nem minden gyerekes nőnek alakulnak ilyen kedvezően a dolgai.

Nem az volt a legundorítóbb, amit mondott. Hanem az, ahogyan Márk fogadta. Vagyis inkább az, hogy sehogy.

— Anya, ne kezdd már — nevetgélt ilyenkor. — Neked tényleg borotvaéles a nyelved.

És ennyi. Egyszer sem szólt rá igazán, hogy hallgasson el. Egyszer sem tette helyre. Egyszer sem mondta ki világosan, ki mellett áll. Csak mosolygott, mintha a két nőnek egymás között kellene eldöntenie, melyikük lehet úr ebben a házban.

Eszter nem kedvelte a jeleneteket. A memóriája azonban pontos volt.

Emlékezett rá, amikor Katalin már az ismeretségük első hónapjában végigmérte Rékát, majd elejtette:

— Érzékeny kislány. Az ilyennel óvatosan kell bánni. A férfiak nem szeretik, ha túl sok könny van egy házban.

Emlékezett arra is, amikor szilveszterkor Katalin Márknak egy drága bőrövet vett, magának parfümöt, Rékának pedig egy olcsó, pár száz forintos jegyzetfüzetet nyomott a kezébe, és közben még hozzá is tette:

— Egy gyereknek ez is bőven elég. Úgysem érti még, mi az ízlés.

És arra az estére is emlékezett, már az eljegyzés után, amikor Márk látszólag csak mellékesen, mintha semmi jelentősége nem volna, megjegyezte:

— Ha összeházasodunk, majd át kell gondolnunk, kinek mi lesz a szerepe. Te jobban értesz a pénzügyekhez, én meg a nagyobb döntésekhez. Így ésszerű.

Eszter akkor megérezte a mondat élét. Belevágott valami hideg, kellemetlen érzés. Csak nem annyira, hogy emiatt megálljon.

A legijesztőbb az volt, hogy már akkor is sejtette, merre terelik. Csak túlságosan szerette volna, ha téved.

Nóra, a helyiség tulajdonosa, ahol Eszter a stúdióját bérelte, mindezt hamarabb észrevette nála.

Nóra azok közé a nők közé tartozott, akiknek soha nem kellett felemelniük a hangjukat. Nem volt rá szükségük. Meghallották ők anélkül is, ha egy beszélgetésben valami veszélyszagúvá vált.

Aznap Eszter azért ment hozzá, hogy aláírják a bérleti szerződés hosszabbítását. Nóra irodájában friss kávé illata keveredett papírszaggal és valami drága kézkrém finom aromájával. Az asztalon szerződések sorakoztak, az ablakpárkányon fényes levelű fikusz állt.

— Felhívott engem a Márkod — mondta Nóra, anélkül hogy felnézett volna az iratokból.

Eszter erre felkapta a fejét.

— Miért?

— Arról érdeklődött, hogy az esküvő után át lehetne-e íratni rá a bérleti jogot. Ügyesen kérdezett, meg kell hagyni. Nem rontott ajtóstul a házba. Úgy vezette fel, hogy férfi felelősség, családfenntartás, üzletfejlesztés.

Eszter akkor röviden felnevetett. Száraz, gépies nevetés volt.

— Biztos csak jót akart.

Nóra a szemüvege fölött nézett rá.

— Az olyan nők, mint te, legtöbbször nem attól merülnek el, hogy megütik őket. Hanem attól a mondattól, hogy „csak jót akar”.

Eszter akkor nem felelt. És később éppen ez a hallgatás tért vissza hozzá kellemetlen pontossággal.

Volt egy másik figyelmeztetés is.

András, néhai barátnőjének apja, egy nehéz, nyugodt hangú férfi, aki mindig úgy beszélt, mintha egész életében mások hibáinak árát fizette volna ki a saját zsebéből, egyszer magához hívta Esztert. Azzal az ürüggyel, hogy segítsen neki elrendezni néhány régi garázsra vonatkozó papírt.