Eszter visszament az asztalhoz, leült, kézbe vette a villáját, és azon az estén először nem tett úgy, mintha mindenkinek meg akarna felelni.

Másfél évvel korábban még úgy hitte, Márk kivételes szerencse az életében.

A válása után Eszter óvatosan élt, mintha egy olyan lakásban lakna, ahol papírvékonyak a falak. Előbb figyelt, csak aztán válaszolt. Előbb ellenőrzött, csak később hitt. Volt egy kétszobás lakása jó környéken; nem gazdag rokonoktól hullott az ölébe, hanem egy keserves válásból, vagyonmegosztásból, régi otthonuk eladásából és egy új hitelből állt össze. Volt egy kis szépségstúdiója egy társasház földszintjén: két lámpa, egy kezelőszék, egy asztal tégelyekkel, papírpoharas kávé a vendégeknek, és egy cégtábla, amelyet abból a jutalomból fizetett ki, amit eredetileg nyaralásra tett félre. És ott volt Réka is, aki a válás után csendesebb lett, figyelmesebb, mintha attól félne, túl sok helyet foglal el az anyja életében.

Márk éppen akkor bukkant fel, amikor Eszter kezdett belefáradni abba, hogy mindig mindent összetartson.

A férfi eleinte ürügyeket keresett, hogy betérjen a stúdióba: megigazított egy polcot, kicserélt egy konnektort, vagy hazakísérte Esztert az esti műszak után. Szezonon kívül hozott epret, Rékának rajzkészleteket vett, halkan nevetett, pont annyira, amennyi kellemes volt. Meghallgatta Esztert, amikor a bérleti díjról beszélt, a kényes vendégekről, arról, mennyire ijesztő válás után újra felépíteni egy életet. És különös ügyességgel mindig azt mondta, amit a nő hallani vágyott.

— Te mindent egyedül cipelsz — suttogta egyszer, miközben félresimított egy tincset az arcából. — Veled nem így kellene bánni. Téged óvni kell.

Óvni. Eszter szerette ezt a szót. Lágy volt, meleg, megnyugtató. Különösen a volt férje után, aki gyakran mondogatta: „megoldod te, erős nő vagy”. Márk olyan férfinak látszott, aki mellett az erőt néha le lehet tenni az éjjeliszekrényre, és nem kell reggeltől estig kézben szorongatni.

Eleinte Rékát is sikerült megnyernie.

Nem is drága ajándékokkal. Inkább a figyelmével. Nem sürgette az öleléseket, nem osztogatott kéretlen tanácsokat, nem játszotta el az új apát. Egyszer csak hozott neki egy ritka fejtörőt, később megszerelte az íróasztala fölötti lámpát, aztán elvitte füzeteket venni, és még arra is emlékezett, hogy a kislány nem szereti a sárga tollakat.

Eszter akkoriban gyakran nézte őt, és arra gondolt: talán nem valami nagy ünnepet kapott az élettől, de legalább egy csendes partot. Éles mondatok nélkül. Veszekedések nélkül. Annak az érzése nélkül, hogy az otthon bármelyik pillanatban megint rászakadhat.

Katalin később jelent meg. És már az elején világossá tette, hogy a békés családi kép csak kívülről tetszik neki.

Először túl szélesen mosolygott.

— Eszterkém, maga milyen takaros — nyújtotta el a szavakat, miközben végigmérte a konyhát. — Igazi kis finom nő. Az ember meg sem mondaná, hogy már megütötte az élet.

Aztán apránként elkezdett belekötni a részletekbe.

— Réka kissé érzékeny gyerek. De sebaj, ide férfikéz kell.