– Felperes, ön az örökhagyó cselekvőképességét vitatja. Ugyanakkor nyolc év alatt mindössze három alkalommal látogatta meg az édesanyját. Hogyan követte figyelemmel az állapotát?

Zoltán nem válaszolt azonnal. Az ügyvédje odahajolt hozzá, és súgott neki valamit.

– Vállalkozásom volt – mondta végül Zoltán. – Három üzletet vittem. Nem tudtam folyton odajárni.

– Mekkora távolság van az ön lakcíme és az édesanyja lakása között?

– Úgy negyven kilométer.

– Az alperesnek ugyanennyi – jegyezte meg a bíró. – Havi körülbelül százötvenkétezer forintos fizetés mellett. Tömegközlekedéssel. Mégis megoldotta.

Nem néztem Zoltánra. A saját kezemet figyeltem. Vékony ujjak, rövid körmök, munkához szokott kéz. Ezekkel a kezekkel forgattam anya matracát nyolc éven át, ezekkel mostam fel nála, ezekkel nyitottam ki a gyógyszeres üvegeket, amikor neki már ahhoz sem maradt ereje, hogy letekerje a kupakot.

A bíróság elutasította Zoltán keresetét. A végrendelet érvényben maradt.

Amikor kiléptünk a tárgyalóteremből, Zoltán megállt mellettem. A pecsétgyűrű már nem volt rajta; a kisujján fehér csík maradt utána, mint egy régi sebhely.

– Most elégedett vagy? – kérdezte.

– Nem, Zoltán. Anya meghalt. Minek kellene örülnöm?

– Többé nem vagy a húgom.

A szemébe néztem. Ő fordította el előbb a tekintetét.

– Te már nyolc éve nem viselkedtél úgy, mint a bátyám. Három látogatás. Egy doboz bonbon. Autógumik anya garázsából. Ez nem testvérség. Legfeljebb olyan, mint egy szomszéd, aki néha benéz.

Elment. Sietve, hátra sem fordulva. Az ügyvédje a táblagéppel a nyomában.

Én ott maradtam a bíróság lépcsőjén. Június volt, meleg, a levegőben szállt a nyárfapehely. Teljesen átlagos napnak tűnt. Belül mégsem győzelem volt, hanem üresség. Mert régen volt egy anyám és egy bátyám. Most pedig van egy lakásom és egy nyaralóm. A kettő nem ugyanaz. Egyáltalán nem ugyanaz.

Két hónap telt el. Zoltán azóta sem hívott. Közös ismerősöktől hallom, hogy mindenkinek azt meséli: én „megdolgoztam” anyát, és elloptam az örökséget. Azt is mondogatja, hogy fellebbezni fog, az ügyvédje már készíti az új iratokat.

András szerint tegye csak. Ettől már semmi sem változik.

Beköltöztem anya lakásába. A sajátunkat kiadtuk, így könnyebb lett fizetni a hitelt. Anya hálószobájának ablakpárkányán ott áll az ibolya. Lila, fodros szirmú, makacsul élő kis növény. Minden reggel meglocsolom abból az apró sárga kannából. Ugyanabból, amelyik anya kezében volt annyi éven át.

Esténként néha leülök a konyhában, és gondolkodom. Talán mégis adnom kellett volna neki valamit? A nyaralót például. Vigye, fulladjon bele. Lehet, hogy anya is ezt akarta volna? Hogy ne marakodjunk, ne járjunk bíróságra, ne váljunk teljesen idegenekké?

Aztán mindig eszembe jut az a pár sor a végrendelet végén. Anya kézírása. Az a hosszú farkú „y”, az enyhén megdőlő betűk. „A lányomnak nagyobb szüksége van rá. Nyolc évig mellettem volt. Egyszer sem hagyott magamra.”

És eszembe jut Zoltán mondata is: „Te csak örökbe fogadott vagy, neked semmi sem jár.”

Hárommillió-hatszázötvenhatezer forint. Másfél óra oda, másfél vissza. Nyolc év. Kilencvenhét bizonylat az átlátszó irattartóban.

Az ő három látogatása. Meg az a doboz bonbon.

Nem adtam oda semmit. Sem a lakást, sem a nyaralót, sem anya döntését.

Meg kellett volna osztanom vele, mert a bátyám? Vagy anya jól döntött, és én is helyesen tettem, hogy végül nem hátráltam meg?