Hallgattam, és közben anya ibolyájára gondoltam. A hálószobája ablakpárkányán állt. Lila virágai voltak, fodros szirmokkal. Anya tizenkét évig nevelgette. Minden reggel a kis sárga locsolókannából adott neki vizet. Zoltán viszont soha nem látta azt az ibolyát, mert három látogatás nyolc év alatt mindössze három konyhai teázást jelent. A hálószoba ablakáig sosem jutott el.

– Nem – mondtam.

– Eszter asszony, egy per hónapokig is elhúzódhat.

– Nem. Anya döntött. Én nem fogom felülírni a döntését.

András az ajtóban állt, és mindent hallott.

– Nem fog békén hagyni – jegyezte meg halkan.

– Akkor ne hagyjon – feleltem.

– Eszter, nem lenne egyszerűbb odaadni neki a nyaralót? Csak hogy ne legyen pereskedés. Az ember idegei többet érnek ennél.

Ránéztem Andrásra. Jó ember volt. Mindig azt kereste, merre van a békésebb út, hol lehet kevesebb zajjal, kevesebb fájdalommal továbbmenni. De most nem lehetett.

– Anya a saját kezével írta le – mondtam. – Az ő betűi voltak. Az asztal túloldaláról is felismertem volna. Ő döntött így. Nem én.

András felemelte a kezét, mintha jelezné, hogy nem vitatkozik tovább.

– Rendben. Ahogy akarod.

A tárgyalást júniusban tartották. Zoltán öltönyben érkezett: nyakkendő, fényesre suvickolt cipő, aktatáska. Ugyanaz az ügyvéd kísérte, szürke zakóban, táblagéppel a kezében.

Én egy egyszerű vékony dzsekiben mentem. Nálam csak az átlátszó, patentos irattartó volt.

Zoltán azt kérte a bíróságtól, hogy nyilvánítsák érvénytelennek a végrendeletet. Arra hivatkozott, hogy anya állítólag nem volt tisztában a tettei jelentőségével, amikor aláírta.

Az ügyvédje magabiztosan beszélt. Hosszasan sorolta az életkort, a betegségeket, meg azt, hogy „nem zárható ki az érdekelt személyek részéről gyakorolt befolyás”. Én pedig ültem, és hallgattam, ahogy az anyámat beszámíthatatlannak próbálják beállítani. Ahogy az én nyolc évemet – minden utazást, minden blokkot, minden álmatlan éjszakát – nyomásgyakorlásnak nevezik.

Az én ügyvédem, Nóra, egy fiatal nő, akit a munkahelyemen ajánlott az egyik kolléganőm, először az orvosi papírokat tette a bíró elé. Katalin doktornő, aki hét éven át kezelte anyát, írásban igazolta: Mária a végrendelet készítésekor tiszta tudatú volt, és a memóriája sem volt zavart. Magas vérnyomás, fájós lábak, gyengeség – igen. Szellemi leépülés – nem. Az utolsó napjáig tudta, mi történik körülötte.

Ezután Nóra elővette a befizetési bizonylatok másolatait. Mind a kilencvenhetet. Melléjük került a lenti szomszéd, Ilona néni írásos tanúvallomása is, aki eggyel alattunk lakott, és rendszeresen látott engem anyánál heti három-négy alkalommal.

– És a fiát? – kérdezte a bíró. – Őt milyen gyakran látta?

Ilona néni személyesen is eljött. Apró termetű asszony volt, kendővel a fején. Halkan beszélt, de egyetlen szava sem remegett.

– Háromszor – felelte. – Erre biztosan emlékszem. Először még az elején jött, egy kék autóval. Aztán vagy két év múlva, akkor gumikat pakolt be a csomagtartóba. Meg egyszer később, nem sokkal a vége előtt. Akkor hozott egy doboz bonbont.

A bíró Zoltán felé fordult.