„Már nem illesz az én szintemhez.” Péter kihúzva magát közölte, miután kétmilliárd forintos örökséget szerzett és beadta a válókeresetet
Kegyetlen és igazságtalan döntés mardossa a lelket.
A telefon éppen akkor rezzent meg, amikor Anna egy fiatal párnak magyarázta a hitel feltételeit. A kijelzőn ez állt: „Otthon”. Félrevonult az ablak mellé.
– Jól figyelj rám – szólalt meg Péter, de a hangja olyan idegen volt, hogy Anna egy pillanatig rá sem ismert. – László nagyapa meghalt. Rám hagyta az örökségét. Most tudtam meg, hogy kétmilliárd forint az enyém. Pakolj össze. Estére ne legyél a lakásban.
Anna ujjai görcsösen szorították a készüléket.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy többé nem vagy a feleségem. Két órája beadtam a válókeresetet. Már nem illesz az én szintemhez. Világos?
– Péter, húsz éve együtt vagyunk…
– Pontosan. Húsz éven át húztál lefelé azzal a nagy becsületességeddel meg óvatosságoddal. Ennek vége. Szabad ember vagyok.
A vonal megszakadt. Anna még percekig mozdulatlanul állt, és a lenti, szürke udvart bámulta. Aztán visszament az ügyfelekhez. Mosolyt erőltetett az arcára, aláíratta a papírokat, elmagyarázta, amit kellett. A keze csak akkor kezdett remegni, amikor kilépett a bank ajtaján.
Péter a nappali közepén várta, vadonatúj kabátban. A csuklóján egy drága óra villant, amely reggel még biztosan nem volt rajta. Még a tartása is megváltozott: kihúzta magát, az álla magasra emelkedett, mintha hirtelen más emberré vált volna.
– Mit keresel még itt? Mondtam, hogy szedd össze a holmidat.
Anna letette a táskáját a padlóra.
– Erre honnan volt pénzed?
– A bank előleget adott az örökségre. Mostantól bármit megengedhetek magamnak.
Egy mappát vágott az asztalra. A lapok szétcsúsztak rajta.
– Itt van a vagyonmegosztás. Most aláírod. Annyi jut neked, hogy valahol kivehess egy szobát. Nem fogsz éhen halni.
Anna felemelte a legfelső iratot. A lakás Péteré maradt volna. A megtakarításokat ugyan elvileg elosztották, de az ő része nevetségesen kevés volt. Kevesebb, mint amennyit Péter legutóbbi üzletébe tett bele, abba a boltba, amely egy hónap után bezárt.
– Minden gödörből én húztalak ki – mondta halkan.
– Senki nem kért rá. Te tolakodtál oda mindig a tanácsaiddal meg a számolgatásoddal. Tudod, mit mondtak rólad a barátaim? Hogy olyan vagy, mint egy könyvelő. Unalmas. Színtelen.
– Dolgoztam, hogy talpon maradjunk.
– Ez volt a baj. Hogy csak talpon maradtunk. Élni kellett volna, nem túlélni. De te ahhoz nem értesz. Te csak aprópénzeken tudsz rágódni, és elrontani mások kedvét.
Péter az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta.
– Menj el. Nekem másfajta nő kell. Szép. Izgalmas. Olyan, aki mellett nem kell szégyenkeznem.
Anna megfogta a bőröndöt, amelyet már korábban előkészített. Elment mellette, de a küszöbnél még visszafordult.
– És ha mégsem lesz pénz?
Péter felnevetett.
– Lesz. Kétmilliárd forint, te ostoba. Az egy életre elég.
Anna kilépett a lakásból. Mögötte nagyot csattant az ajtó.
Dóra, a nővére, amikor ajtót nyitott, először a bőröndre nézett, aztán szó nélkül berántotta Annát a lakásba. Leültette a kanapéra, és egy pohár vizet nyomott a kezébe.
– Kidobott?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz