Kilencvenhét nyugta lapult egy átlátszó irattartóban. Nem pereskedéshez gyűjtögettem őket. Egyszerűen ilyen vagyok: diszpécserként dolgozom, nálam mindennek száma van, mindent feljegyzek.

Anya állapota évről évre romlott. Az utolsó évben szinte már ki sem kelt az ágyból. A munkahelyemen sikerült elintéznem, hogy félállásba kerüljek: százötvenkétezer helyett hetvenhatezer forintot kaptam. András nem panaszkodott. Abban az évben amúgy is keveset beszélt, de láttam rajta, hogy elfogyott az ereje. Mindketten kimerültünk. Lakáshitel, anya kiadásai, fél fizetés.

Aztán egyszer anya felhívott. Halk volt a hangja, mégis tiszta. Nem úgy beszélt, mint egy beteg ember, inkább úgy, mint aki valamiben végleg döntésre jutott.

– Eszter – mondta –, mindent elrendeztem, kislányom. Ne aggódj.

– Miről beszélsz, anya?

– Mindenről. Majd megérted.

Akkor nem értettem. Azt hittem, talán az orvosokról vagy a kezelésekről akar beszélni. Nem faggattam. Beteg ember sok mindent mond.

Négy hónappal később anya meghalt.

A közjegyző irodája egy lakóház földszintjén volt. Apró helyiség: négy szék sorakozott a fal mellett, a sarokban fikusz állt, a hátsó szobából kávé illata szivárgott ki. Az íróasztal mögött egy szemüveges nő ült, Judit közjegyző. Nyugodt, begyakorolt arckifejezése volt. Nyilván hetente látott hasonló jeleneteket.

Zoltán ügyvéddel érkezett. Ezt azonnal felismertem. A férfi öltönyben volt, aktatáskával, mellém sem nézett, csak leült Zoltán mellé, és olyan szabályosan tette a kezét a térdére, mintha vonalzóval igazította volna oda. Fizetett ember volt. Zoltán még erre is költött.

Ő maga drága kabátot viselt, a cipője fényesre volt pucolva. A kisujján lévő gyűrűt forgatta: széles ezüstgyűrű, fekete kővel. Mindig ezt csinálta, ha feszült volt. Most azonban nem félelemből idegeskedett. Inkább türelmetlenségből. Úgy ült ott, mint aki a nyereményét várja a pénztárnál.

Amikor meglátott, megváltozott az arca. Összeszorította a száját.

– Szóval mégis eljöttél.

– El.

– Kár volt. Kellemetlen lesz.

Nem válaszoltam. Leültem a fal melletti székre. A táskámban ott volt az irattartó a számlákkal. Fogalmam sem volt, miért hoztam magammal. Csak beraktam indulás előtt.

Judit ránk nézett, egyikünkről a másikunkra. Aztán a tanúkra pillantott: egy kendős idős asszonyra és egy középkorú férfira, akiket az eljárás miatt hívtak be.

– Kérem, maradjunk csendben. Kezdjük.

Kinyitotta a dossziét, és elővett belőle egy iratot.

– Mária Kolos végrendelete, keltezve kétezer-húsz március huszonegyedikén. Felolvasom.

Zoltán kissé előrehajolt. Az ügyvédje megigazította a szemüvegét.

Az első végrendelet rövid volt. A lakás fele-fele arányban. A nyaraló szintén fele-fele arányban. A garázs teljes egészében Zoltáné.

Zoltán kiengedte a levegőt, hátradőlt, majd felém fordult. Az arcára leereszkedő mosoly ült ki.

– Na tessék – jegyezte meg halkan. – Fele. Bár egy levéltári papírdarabért még a fele is sok.

Az ügyvéd a könyökére tette a kezét, jelezve, hogy hallgasson. Zoltán elhessegette.

Judit nem nézett fel. Gondosan félretette az első lapot, majd elővett egy másik borítékot. Vastag, fehér boríték volt, vörös viasszal lezárva.