Én Szolnokon laktam. Anyáig negyven kilométer volt az út, csak oda. Vonattal és busszal másfél óra. Taxitársaságnál dolgoztam diszpécserként, tizenkét órás műszakokban. A fizetésem havi nagyjából 152 000 Ft volt. A férjem sofőrként keresett körülbelül 180 000 Ft-ot. A lakáshitelünk pedig minden hónapban elvitt 68 000 Ft-ot.

Mégis mentem. Először egyszer. Aztán másodszor. Tizedszer. Századszor. Hetente három alkalommal, később már négyszer.

Negyven kilométer oda. Negyven vissza. Minden egyes alkalommal.

Az első évben anya gyógyszereire és a mindennapi szükségleteire körülbelül 448 000 Ft-ot költöttem. András nem szólt ellene, de már így is minden forintnak megvolt a helye. Rászoktam, hogy egy füzetbe felírjak minden kiadást. Később vettem egy átlátszó, patentos mappát is, és abba gyűjtöttem a gyógyszertári blokkokat.

Még abban a májusban felhívtam Zoltánt.

– Zoltán, anyának kellene egy rendes vérnyomásmérő és egy járókeret. Együtt úgy hatvanezer forint lenne.

– Eszter, most nem megy – felelte. – Új telephelyet nyitok, minden fillér számít. Beszéljünk róla egy hónap múlva.

Egy hónap múlva sem ment neki. Három hónap múlva sem. Fél évvel később sem. Végül megvettem én. A járókeret 28 800 Ft volt, a vérnyomásmérő 19 600 Ft.

Beírtam a füzetbe. A blokk ment a mappába.

Egyszer anya halkan megkérdezte, miközben áthúztam alatta az ágyneműt:

– Zoltán telefonált?

– Telefonált – hazudtam. – Üdvözöl.

Anya a fal felé fordult. Megrándult a válla, de nem szólt semmit. Én sem. Minek? Így is elég nehéz volt neki.

Nyolc év alatt Zoltán összesen háromszor jött el. Háromszor. Számoltam. Az első látogatás mindjárt az elején volt, az a bizonyos húsz perc a konyhában. A másodikra két évvel később került sor: beugrott, hogy elvigye anya garázsából a régi gumikat a műhelyébe. Anyához is benézett tíz percre, megkérdezte: „Hogy vagy, anya?”, meghallgatta a választ, hogy „megvagyok”, aztán távozott, csomagtartóig pakolva abroncsokkal. Harmadszor fél évvel anya halála előtt jelent meg. Hozott egy doboz bonbont. Egy órát ült nálunk. Arról mesélt, hogyan bővíti a vállalkozását, és hogy vett egy új terepjárót. Anya hallgatta, bólogatott. Amikor elment, csak ennyit mondott nekem:

– Egy órát ült itt. Három év alatt egyetlen órát.

Nem válaszoltam. Mit lehetett volna erre mondani?

Három látogatás nyolc év alatt. Egy doboz édesség és húsz használt gumiabroncs – nagyjából ennyi volt Zoltán hozzájárulása anya életéhez.

Én ugyanezen nyolc év alatt hárommillió-hatszázötvenhatezer forintot költöttem anyára. Nem kerek szám, mert minden blokkot eltettem, minden kiadást felírtam. Gyógyszerek hónapról hónapra. Pelenkák, amikor már nem tudott felkelni az ágyból: heti két csomag, darabja körülbelül négyezer-nyolcszáz forint. Ápolónő két hétre, amikor engem ledöntött az influenza, és képtelen voltam naponta átmenni hozzá: száztizenkétezer. A fürdőszoba javítása, amikor megrepedt egy cső, és eláztattuk az alattunk lakókat: kétszázötvenkétezer. Új ortopéd matrac: nyolcvannyolcezer. A hálószobai ablak cseréje, mert a régi már nem zárt rendesen, anya pedig éjszakánként fázott: százhuszonnégyezer.