– Van egy későbbi irat is – mondta. – Mária Kolos zárt végrendelete. Keltezése: kétezer-huszonöt augusztus tizennegyedike. Mivel ez későbbi, a törvény szerint ez az érvényes.

Zoltán keze megállt a gyűrűn.

– Mit jelent az, hogy zárt?

– Azt, hogy a tartalmát a felbontás pillanatáig még én sem ismerhettem. A tanúk jelenlétében nyitom fel.

A tanúk bólintottak.

Judit papírvágó késsel óvatosan felhasította a boríték szélét. Kiemelte belőle a lapot, széthajtotta, végigfutott rajta a tekintetével, aztán egyenletes, érzelemmentes hangon olvasni kezdett.

Én mozdulatlanul ültem, és szinte levegőt sem vettem. A halántékom olyan erősen lüktetett, hogy egy pillanatra attól féltem, mások is hallják.

„A … szám alatti lakást lányomra, Eszter Solymosira hagyom. A … címen található nyaralót és a hozzá tartozó telket lányomra, Eszter Solymosira hagyom. A garázst fiamra, Zoltán Kolosra hagyom.”

Aztán jött még néhány sor. Anya kézírásával. Már az asztal túloldaláról felismertem: egyenletes betűk, enyhe jobbra dőlés, a hosszú farkú „g”-k és „y”-ok.

„A fiam megáll a saját lábán. Három üzlete van és biztos jövedelme. A lányomnak nagyobb szüksége van rá. Nyolc évig mellettem volt. Egyszer sem hagyott magamra. A fiam ezalatt háromszor jött el. Egyszer a gumiabroncsokért.”

Judit végigolvasta, majd letette a papírt az asztalra.

Zoltán arca teljesen elsápadt. Csak akkor vettem észre, hogy a „zárt végrendelet” szavaknál félig felemelkedett a székről; most azonban lassan visszazuhant rá.

Mintha minden levegőt kiszívtak volna belőle. A szája résnyire nyitva maradt. A pecsétgyűrűjét sem forgatta többé; a kezei élettelenül hevertek a térdén.

Az ügyvédje közben a telefonján keresgélt valamit. Gyorsan, ideges mozdulatokkal.

– Meg lehet támadni? – kérdezte Zoltán halkan.

Judit levette a szemüvegét.

– A zárt végrendelet minden formai követelménynek megfelel. A boríték átadásánál két tanú jelen volt. A dátuma későbbi, mint az első iraté. Jogilag tehát ez az érvényes.

Zoltán felém fordult. Az arca hamuszürke volt, a homlokán verejték csillogott.

– Te tudtad?

– Nem.

– Hazudsz. Te beszélted tele a fejét! Nyolc éven át azt suttogtad neki, milyen rossz fia vagyok, igaz? Ezért írta át!

Nem feleltem azonnal. Kinyitottam a táskámat, elővettem belőle egy patentos, átlátszó mappát, és letettem elé az asztalra. Lassan. Pontosan.

– Tessék – mondtam. – Nyolc év. Kilencvenhét nyugta. Gyógyszerek, felnőttpelenka, ápoló, fürdőszoba-javítás, matrac, ablakcsere. Körülbelül hárommillió-hatszázötvenezer forint a diszpécseri fizetésemből. Havi nagyjából százötvenkétezer forint, Zoltán. Az utolsó évben pedig hetvenhatezer.

A mappát nézte, de nem nyúlt hozzá. Úgy bámulta, mintha égetne.

– Neked három látogatásod volt. Abból az egyik a gumik miatt. Nulla forint. Egy doboz bonbon. Nyolc év alatt. Anya mindezt tudta. Látta. És döntött. Nem én döntöttem helyette.

A helyiségre súlyos csend ereszkedett. Az egyik tanú, egy kendős idős asszony, inkább az ablak felé fordította a tekintetét. Zoltán ügyvédje eltette a telefonját.

– Vidd a garázst – folytattam. – Aztán többé ne keress.