Katalin hosszan kifújta a levegőt. Valóban: mi kötötte még ehhez a helyhez?

Szombat reggel Erzsébet Ilona telefonja szinte megállás nélkül csörgött. Amint Katalin felvette, az anyósa hangja végigsüvített a vonalon.

— Katalin! Mit műveltél Zoltánnal? Ideállított hozzám, és azt mondja, kitetted! Azonnal engedd haza! Ő a férjed, érted? A férjed!

Katalin a konyhaasztalnál ült, és meglepő nyugalommal hallgatta a kiabálást.

— És ne hidd, hogy ennyiben hagyjuk! — rikácsolta tovább Erzsébet Ilona. — A lakást is követelni fogjuk! Zoltánnak joga van hozzá!

Katalin szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Pont erre számított.

— Erzsébet Ilona, a lakás az én nevemen van. Apámtól maradt rám. Azt javaslom, mielőtt fenyegetőzni kezd, nézzen utána a jogszabályoknak.

— De hát… de… — az asszony hangja elakadt.

— Így hát fölösleges ezzel próbálkoznia. Sok szerencsét Zoltánhoz.

Az újévet Dórával kettesben töltötték, csendesen, mégis különös örömmel. Hosszú idő után először nem volt feszültség a lakásban, nem kellett hallgatniuk senki morgását, nem kellett azon aggódniuk, mikor csapódik be az ajtó. Katalin még egy kis üveg lazackaviárt is vett az ünnepi asztalra — apró, szinte nevetséges fényűzést, amelyet évek óta nem engedhetett meg magának. Dóra új blúzban szaladgált szobáról szobára, nevetett, csillagszórót gyújtott, és úgy ragyogott, mintha az egész este csak róla szólna.

— Anya, gyere, nézzük meg kint a tűzijátékot! — rángatta izgatottan Katalin kezét.

Kiléptek a friss, ropogó hóba. A hideg levegő kipirította az arcukat, az ég pedig újra meg újra színes fényekkel telt meg. Dóra a magasba nézett, és olyan boldogan mosolygott, hogy Katalin torkában gombóc nőtt.

A lányát figyelve egyetlen gondolat zakatolt benne:

„Miattad megérte kitartani. És miattad most már ideje másképp élni.”

A januári ünnepek után Katalin bement a főnöknőjéhez. Nem magyarázkodott hosszan, nem mentegetőzött, csak letette a felmondását az asztalra.

— Biztosan ezt akarja? — kérdezte a nő.

— Igen — felelte Katalin. És abban a pillanatban olyan könnyűnek érezte magát, mintha egy végtelenül hosszú gyaloglás után végre lehúzhatta volna a lábáról a nehéz, vizes csizmát.

A válás Zoltánnal gyorsan lezajlott. Próbált jelenetet rendezni, pénzt követelt, fenyegetőzött, de mindez már nem hatott. A papírok, a törvény és a tények Katalin mellett álltak.

Tavasszal eladta a lakást. Dórával felszálltak a vonatra, és elindultak egy nagyobb város felé, ahol nem múltbéli sérelmek, hanem új lehetőségek várták őket. Gabriella segített nekik otthont találni egy kellemes, új építésű környéken. A munkában is mellette állt: hamarosan olyan állást kapott, amelynek a fizetéséről korábban még álmodni sem mert.

Dóra új iskolába került, és Katalint teljesen meglepte. A lánya könnyebben vette az akadályt, mint ő maga hitte volna. Rövid idő alatt beilleszkedett, barátnőket szerzett, és alig egy hónap múlva már gyakrabban kacagott telefonálás közben, mint régen egész héten otthon.

Katalin élete is lassan átalakult. Nem kellett többé minden aprópénzt számolgatnia. Nem várta úgy az előleget, mintha valami megváltás lenne. Nem rezzent össze, ha megszólalt a telefon, mert már nem volt anyósa, aki számon kérhette volna.

Évek óta először vett magának új steppelt télikabátot, hozzá meleg sapkát és rendes csizmát. Esténként Dórával kézen fogva sétáltak a város fényes utcáin, és mindketten ugyanazt érezték: az élet végre nem túlélés volt, hanem valódi, tiszta kezdet.