Katalin halkan felnevetett.

— Dóra? Most hirtelen eszedbe jutott a lányod? Hát… legalább egyszer ez is megtörtént.

Felállt, és az ajtó felé intett.

— Miatta ne aggódj. Ki fogja bírni.

Ezt a hiányt. Elvégre eddig sem szakadtál meg érte.

Zoltán úgy meredt rá, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő. A szája résnyire nyílt, de egyetlen használható mondat sem jött ki rajta. Az igazság telibe találta, és ez látszott rajta. Aztán dühösen a szobába csörtetett, és vad mozdulatokkal kezdte a táskájába hajigálni a holmiját. Úgy cibálta a cipzárt, mintha nemcsak bezárni akarná, hanem kiszakítani az egész anyagból.

Minden mozdulata, minden hangos fújtatása újabb provokációnak tűnt, Katalin azonban nem szólt többé. Csak ült, egyenes háttal, és figyelte, ahogy Zoltán felkapkodja a polcokról a ruháit, közben félrelök mindent, ami az útjába kerül.

— Ezt még visszasírod… majd meglátod… — morogta fogai között. — Úgyis te fogsz könyörögni, hogy menjek vissza…

Nem telt bele egy perc sem, a bejárati ajtó hatalmasat csapódott. A lakásban hirtelen olyan csend lett, amilyet Katalin már évek óta nem hallott. És abban a csendben először érezte meg, milyen az, amikor az ember mellkasáról lekerül egy súly, és végre akadály nélkül vehet levegőt.

Gabriella még mindig vele szemben ült. A szeme elkerekedett, az arcán döbbenet és aggodalom keveredett.

— Katalin… mi történt itt az előbb? — kérdezte óvatosan, miután barátnője visszaült az asztalhoz.

Katalin mélyet sóhajtott, aztán beszélni kezdett. Nem szépített semmit. Elmondta, hogy Zoltán hónapok óta csak állítólag keres munkát, valójában a kanapét nyomja. Hogy a maradék pénzt is italra költötte, miközben otthon nem volt rendes vacsorára való. Hogy éjszakánként eltűnt, és hajnalban támolygott haza. Hogy már rég nem házaspárként éltek, inkább két idegenként egy fedél alatt. Hogy ő minden nap újra meg újra kiszámolta, mire elég a pénz, és mire nem. Hogy Dóra szégyellte, amikor az anyja kopott ruhában jelent meg valahol. És végül azt is kimondta, ami a legjobban fájt: már nem a ráncoktól félt, amikor tükörbe nézett, hanem attól a reménytelenségtől, amely az arcára ült.

Gabriella végig hallgatott. Egyetlen egyszer sem szakította félbe. Csak az arca lett egyre komolyabb, az állkapcsa megfeszült, a tekintete keményebbé vált. Aztán hirtelen, minden bevezetés nélkül megszólalt:

— Gyere hozzám.

Katalin zavartan pislogott.

— Hová?

— Hozzám — ismételte Gabriella határozottan. — A mi városunkba. Gábor éppen most keres könyvelőt. Nem akárkit, hanem olyat, aki tényleg ért hozzá, és van mögötte tapasztalat. Te pontosan ilyen vagy. Nála lenne helyed.

— Gabriella… — Katalin elbizonytalanodott. — De hát hogy mennék én oda? Itt van mindenem…

— Mi minden? — kérdezte Gabriella csendesen, de szelíden. — Zoltán? Ő már nincs itt. A szüleid? Ők sem élnek már. A munkahelyed? Az előbb mondtad, hogy ott semmi jövő nem vár rád.

— De Dóra… az iskolája, a barátnői, az egész megszokott élete itt van…

Gabriella átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a kezét.

— Leülsz vele, és őszintén elmondod neki. Te jó anya vagy, Katalin. Dóra bízik benned. Ha látja rajtad, hogy ez nem menekülés, hanem lehetőség, meg fogja érteni. A gyerekek néha sokkal bátrabban indulnak el valami új felé, mint mi, felnőttek.