Az álom nyomasztó foszlányai nyomtalanul szertefoszlottak. Katalin leült az ablak mellé, két tenyere közé fogta a bögrét, és a kinti utcát nézte. A friss hó fehéren borította be a járdákat, az autókat, a szemetesek környékét, mintha egyetlen éjszakára el akarná takarni mindazt, ami szürke, piszkos és elhasznált. Mire észbe kapott, az ég alja már halványodni kezdett.

Indulnia kellett dolgozni.

Amikor kilépett a lakásból, Zoltánnak nyoma sem volt az ajtó előtt. Máskor talán aggódott volna, telefonált volna, kereste volna. Most azonban először életében egyetlen gondolatot sem pazarolt rá.

A pénteki munkanap szinte észrevétlenül múlt el. Katalin pontosan, fegyelmezetten végezte a feladatait, igyekezett mindent lezárni, hogy ne kelljen túlóráznia. A nap végén a vezetőség összehívta az osztályt, és röviden közölte:

— Köszönjük az egész éves munkát. Az ünnepekre mindenki prémiumot kap.

Amikor az összeg megjelent Katalin kártyáján, először azt hitte, félrenézte. Kétszer annyi volt, mint amennyire számított. A szája elé kapta a kezét, mert érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Nemcsak örült. Megkönnyebbült. Mintha valaki hirtelen leemelt volna róla egy súlyos követ.

Ekkor megrezdült a telefonja. Gabriella hívta, a régi barátnője, akivel már két éve nem látták egymást. Hét évvel korábban Gabriella munkája miatt elutazott egy másik városba, ott megismert valakit, és végül ott is maradt. Férjhez ment, fia született, új élete lett, de Katalint sosem engedte ki teljesen a szívéből.

— Katalin, képzeld, itthon vagyok! Csak három napig maradok. Találkozzunk?

Katalin elmosolyodott. Nem gondolkodott, nem mérlegelt.

— Gyere át ma este hozzám.

Mire Zoltán este végre méltóztatott hazatérni, már előre elképzelte a jelenetet. Azt várta, hogy Katalin sírva fogadja, bocsánatot kér, magyarázkodik, talán még könyörög is. Útközben fel is vette azt a szigorú, sértett arckifejezést, amelyet ilyenkor használni szokott.

Csakhogy amikor belépett, egészen más fogadta.

A konyhában Katalin és Gabriella ültek egymással szemben. Nevették valamin, pohár bor állt előttük, és a levegőben olyan könnyedség volt, amilyet ez a lakás már rég nem ismert.

Zoltán arca bíborszínűre váltott.

— Ez meg mi a fenét jelentsen?! — csattant fel azonnal. — Mit művelsz te itt? Hányszor mondtam, hogy ne hozz ide idegeneket az én házamba? Mi ez a cirkusz?

Gabriella kezében megállt a pohár. Látszott rajta, hogy egy pillanat alatt nem tudja eldönteni, viccről van-e szó, vagy valami sokkal csúnyábbról. Kérdőn Katalinra pillantott.

Katalin azonban csak lassan letette a saját poharát, kifújta a levegőt, és meglepően nyugodt hangon megszólalt:

— Zoltán… én már rettenetesen belefáradtam ebbe. Beléd is. Az anyádba is. Az egészbe.

Nem fordította el a tekintetét, egyenesen a férje szemébe nézett.

— Azt mondják, új év, új kezdet — folytatta rövid szünet után. — Én most kezdem el. Elhagylak, Zoltán. Szeded a holmidat, és kimész a lakásomból.

Zoltán néhány másodpercig csak pislogott, mintha a szavak nem jutottak volna el az értelméig.

— Te most miről beszélsz? — kérdezte végül, aztán gúnyos vigyor húzódott a szájára. — Rendben, összepakolok. De ezt még nagyon meg fogod bánni. És Dóra? Gondoltál rá? Apa nélkül akarod felnevelni?