A hálószobába érve gépiesen levette a ruháit, magára húzott valami kényelmesebbet, aztán bebújt a takaró alá. Alig ért a feje a párnához, már el is nyelte az álom.

Nem pihentető álom volt. Inkább valami komor, nyirkos látomás, olyan, mint egy végtelen novemberi délután. Zoltán jelent meg benne, aztán az anyja, majd ismeretlen arcok úsztak elő a sötétből. Hangok kavargtak körülötte: parancsoltak, számon kértek, vitatkoztak, fenyegetőn hadonásztak. Eleinte minden összefolyt, mintha ködön át látta volna az egészet, később azonban a zűrzavar egyre nyugtalanítóbbá vált. Katalin nem tudta, mitől fél ennyire, csak azt érezte, hogy valami közeledik.

Aztán hirtelen éles csattanás hasított bele a csendbe.

Nem álombeli zaj volt.

Katalin felriadt, és tágra nyílt szemmel meredt a sötétbe. Az óra hajnali négyet mutatott. A konyha felől csörömpölés, tompa puffanások és elfojtott férfihangok szűrődtek ki. Egy pillanatig mozdulni sem bírt, aztán kikászálódott az ágyból, mezítláb végigment az előszobán, és a konyhaajtót benyomva hunyorogva nézett a fénybe.

A látványtól megdermedt.

Egy számára teljesen idegen férfi feküdt keresztben a konyhaasztalon, karjait szétvetve, mintha a lakás legtermészetesebb alvóhelyét találta volna meg. Mellette Zoltán ült vörös arccal, elhomályosult tekintettel, részegségében alig érzékelve a világot. Közben jóízűen falatozott abból a maradékból, amelyet Katalin gondosan félretett, hogy valahogy kihúzzák a következő fizetésig.

— Mit nézel? — dünnyögte Zoltán, amikor észrevette őt. — Vendég van nálunk…

— Milyen vendég, Zoltán? — Katalin hangja először rekedt volt az álomtól, aztán egyre élesebbé vált. — Hajnal van. Négy óra. Mégis mi történik itt?

Zoltán megpróbált feltápászkodni, de a mozdulat félúton elakadt. Megbillent, aztán visszazuhant a székre.

— Ne kezdj el rikácsolni… mindjárt itt az új év… lazábban kéne venni…

— Persze. Melletted igazán könnyű lazának maradni — szorította össze a fogát Katalin, miközben minden erejével igyekezett nem elveszíteni az önuralmát.

De ekkor valami megpattant benne. Nem hangosan, nem látványosan, mégis végérvényesen. Mintha egy vékony, régóta feszülő fonal, amely eddig egyben tartotta, egyszer csak elszakadt volna.

Odament az asztalhoz, megragadta az idegen férfit a kabátujjánál, és minden tiltakozás nélkül, félig húzva, félig taszigálva kivezette az előszobába. A bejárati ajtó nagyot dörrent mögötte. Zoltán összerándult a zajra.

— Te meg mégis mit képzelsz? — morogta sértetten.

— Mindjárt megtudod — felelte Katalin halkan.

Visszafordult, egyenesen a férje elé lépett, és mielőtt Zoltán felfoghatta volna, mi következik, őt is kitessékelte a lakásból. Nem kellett különösebb erő hozzá: Zoltán lábai már rég nem engedelmeskedtek neki rendesen, és a tiltakozása is inkább csak részeg motyogás volt.

— Menj, amerre látsz. Aludj a lépcsőházban, a cimborádnál vagy akár az utcán. Nekem teljesen mindegy.

— Te… te ezt még… — kezdett bele valami káromkodásba.

De Katalin addigra rácsapta az ajtót.

Néhány percig csak állt az előszobában, a kilincsre meredve, és maga sem hitte el, hogy valóban megtette. Aztán lassan visszament a konyhába. Összeszedte a szétszórt ételmaradékokat, kidobta az üres üvegeket, letörölte a ragacsos asztalt, majd vizet forralt, és készített magának egy csésze erős, forró teát.