— Halló… — mondta, miközben próbálta úgy a füléhez emelni a készüléket, hogy a következő fékezésnél ne ejtse le valaki csizmája elé.

— Katalin, nem rabolom az idődet — kezdte az anyósa minden bevezetés nélkül. — Az ünnepek előtt ki kell takarítani nálunk. Gyere el, és csináld meg a lakást. Zoltán mondta, hogy hétvégén nincs dolgod.

Katalin ujjai megfeszültek a telefonon. Egy pillanatra még a levegő is bennrekedt a tüdejében.

Ez volt az utolsó hétvége újév előtt. Dórának már megígérte, hogy együtt díszítik fel a lakást, előveszik a karácsonyi dobozokat, felállítják a fát, és sütnek valami egyszerű, illatos kekszet, hogy legalább egy kevés ünnepi melegség beköltözzön hozzájuk.

— Erzsébet Ilona, nekünk is vannak terveink — próbálta nyugodtan mondani. — Dórával szeretnénk…

— A saját lakásod megvár! — szakította félbe az idősebb asszony. — Én már nem vagyok fiatal, nekem ez megterhelő. Neked kötelességed segíteni a családnak.

Katalin összeszorította az ajkát. Nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ne mondjon valami bántót. Pontosan tudta, hogy nem az életkorral van a fő gond, hanem azzal, hogy Erzsébet Ilona évek óta láncdohányos volt, és már attól kifulladt, ha végigsétált a saját nappaliján.

— Erről beszéljünk később, most nem tudok…

— Nincs mit beszélni. Megbeszéltük. Szombaton várlak.

A hívás megszakadt.

Katalin ott maradt a zsúfolt busz közepén, a telefonját szorongatva, válasz nélkül. Visszahívni sem tudta volna, még ha akarta volna is. Félig egy lábon állt, a tömeg minden oldalról préselte, és minden kanyarban azon igyekezett, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.

Mire hazaért, már késő volt. Átfagyott, kimerült, és olyan üresnek érezte magát, mintha az egész nap kisajtolta volna belőle az utolsó csepp erőt is. De alighogy kinyitotta az ajtót, Dóra máris elé szaladt. Kipirult arccal, csillogó szemmel, tele izgatott örömmel.

— Anya! Képzeld, fantasztikus volt! És volt benne egy olyan vicces jelenet… — hadarta, és közben már húzta is befelé a konyhába. — Megmelegítettem a vacsorát! Ülj le, jó? Ide tettem a bögrédet is. Anya, ez annyira jó volt, tényleg!

Katalin fáradtan nézte a lányát, de a mellkasában lassan felengedett valami. Dóra boldog volt. Abban a pillanatban ez többet ért mindennél. Megsimította a vállát, hallgatta a szaggatott, lelkes beszámolót, és mosolygott, még akkor is, ha a mosolyhoz már alig maradt ereje.

Zoltán nem volt otthon, pedig a falióra már nyolc felé járt. Katalin ezen már meg sem lepődött. Régen talán kérdezett volna, idegeskedett volna, telefonált volna neki. Mostanra ez is az életük megszokott, keserű részévé vált.

Csak ennyit mondott csendesen Dórának:

— Az a fontos, hogy jól érezted magad, kincsem.

Dóra nemsokára beszaladt a szobájába, mert felhívta az egyik barátnője. Katalin a falon keresztül is hallotta a nevetését: azt a tiszta, csengő hangot, amely mostanában olyan ritkán töltötte be a lakást.

Ő pedig lassan összeszedte a vacsora maradékát, elmosta a bögréket, elrendezte a tányérokat, majd letörölte az asztalt. Minden mozdulat nehezére esett, és a kimerültség úgy telepedett rá, mintha ólomból készült kabátot terítettek volna a vállára.