A munka legalább arra jó volt, hogy kiszorítsa a fejéből a felesleges gondolatokat. Katalin gépelt, iratokat rendezett, telefonokra felelt, egyik feladatból lépett át a másikba, szinte teljesen gépiesen. Úgy mozgott, mintha valaki más irányítaná. Mégis, valahol belül ott maradt benne a reggeli kép keserű lenyomata: Dóra fáradt, csalódott tekintete, amelyet nem tudott kiverni a fejéből.

Ebédidőben végre leült egy percre. Elővette a dobozát, amelyben egyszerű főtt tészta lapult, és lassan kifújta a levegőt, mintha ezzel a nap súlyából is le tudna tenni valamennyit. Már éppen a villáért nyúlt, amikor megrezzent a telefonja.

Dóra hívta.

— Anya… — szólalt meg a kislány óvatosan. A hangja halk volt, fegyelmezett, mintha már előre készült volna arra, hogy nemet kap. — Csak azt szerettem volna megkérdezni…

— Tudom, drágám — vágott közbe Katalin szinte azonnal, még mielőtt Dóra végigmondhatta volna. — Elküldöm a pénzt. A jegyre is, meg popcornra is. Menj el nyugodtan a többiekkel, érezd jól magad.

A vonal túlsó végén egy pillanatra teljes csend támadt. Olyan sűrű, meghökkent csend, mintha Dóra nem merne hinni annak, amit hallott.

— Anya! Jaj, anyuci! Köszönöm! — tört ki belőle aztán a boldogság. — Mindent el fogok mesélni, tényleg mindent!

Katalin szíve összeszorult, amikor meghallotta lánya hangjában azt a régi, könnyű csilingelést, amely az utóbbi időben szinte teljesen eltűnt az életükből.

— Csak legyen szép délutánod, kicsim — mondta halkan.

Letette a telefont, majd rögtön megnyitotta a banki alkalmazást. A számláján szinte nevetséges összeg maradt. Egy pillanatra végignézett a számokon, de nem engedte meg magának, hogy gondolkodni kezdjen. Beírta Dóra adatait, jóváhagyta az utalást, és elküldte neki azt a pénzt, ami tulajdonképpen az utolsó tartaléka volt.

Aztán visszanézett az ebédjére. A száraz tésztára, amely mellől már rég hiányzott a húsgombóc, a saláta, bármi, ami rendes étellé tette volna. Mégsem keseredett el úgy, ahogy várta. Furcsa, csendes megkönnyebbülés ereszkedett rá. Mintha ezzel a mozijeggyel nem csupán egy délutánt vett volna Dórának, hanem egy apró darabot abból a gondtalan gyerekkorból, amelyből mostanában olyan kevés jutott neki.

Estére a várost sűrű hó borította be. Nagy, puha pelyhek kavarogtak a lámpák fényében, olyan látványosan, mint a régi fekete-fehér filmek téli jeleneteiben, csak éppen semmi ünnepi nem volt benne. A forgalom lelassult, a járművek késve érkeztek, a buszok fáradtan, csúszkálva vonszolták magukat az utakon.

Katalin már jó ideje ácsorgott a megállóban. A kabátja nyirkos lett, a cipőjén át szinte felkúszott a hideg a lábába. Mire végre feltűnt a busz, a várakozók egyszerre mozdultak meg, és szinte rohamot indítottak az ajtók felé. Katalinnak csak nagy nehezen sikerült felpréselődnie. A tömeg azonnal körbezárta, a kapaszkodóhoz szorította, úgy, hogy még megigazítani sem tudta magán a táskáját.

Ekkor szólalt meg újra a telefonja.

Az anyósa hívta. Erzsébet Ilona mindig kiváló érzékkel választotta ki a legalkalmatlanabb pillanatot. Katalin egy másodpercre lehunyta a szemét, és hangtalanul felsóhajtott.