— Az jó meló, érted? A futárok rendesen keresnek!

Csakhogy három alkalommal sem igazolták vissza neki a kiszállítást, ráadásul még levonások is jelentek meg a számláján. Ezután Zoltán azonnal másképp látta a helyzetet.

— Ezek átvernek mindenkit! — üvöltötte akkor. — Nem az én hibám! Csapdába húztak!

A történet vége az lett, hogy nemhogy pénzt nem hozott haza, hanem még veszteséget is termelt. Később taxizással próbálkozott. Ott meg az derült ki, hogy jobb, magasabb díjú fuvarokat nem kap, mert az autója az olcsó kategóriába tartozott, a kezdőknek pedig amúgy is csak a maradék jutott. Így aztán maradt otthon, megsértődve mindenkire és mindenre.

A háztartás teljes terhe Katalin vállára nehezedett. Ő fizette az ennivalót, a ruhákat, az iskolai kiadásokat, a rezsit és a gyógyszereket is.

Másnap reggel Dóra még csak ébredezett, hogy készülődjön az iskolába, Katalin viszont már indulásra készen állt. A kislány, mint mindig, odalépett hozzá, hogy puszit nyomjon az arcára, de közben a tekintete egy pillanatra végigsiklott az anyján: a régi, agyonhordott pufikabáton és a sapkán, amelyet Katalin már ötödik éve viselt.

Katalin látta ezt a pillantást, és valami fájdalmasan összerándult benne. Dóra szégyelli őt.

— Anya… ma suli után Réka és Júlia elmennek moziba, valami újévi filmre. Lehetne… hogy én is velük menjek?

A mondat vége elhalkult. Dóra nem akart könyörögni, és még kevésbé akarta kellemetlen helyzetbe hozni az anyját.

— Hívj fel tanítás után — felelte Katalin gyengéden. — Megpróbálok kitalálni valamit, hátha elő tudok teremteni rá pénzt.

De Dóra már tudta, mi lesz a válasz. Náluk a mozi sosem számított egyszerű szórakozásnak, inkább luxusnak. Most pedig minden forint hiánya még élesebben fájt. A kislány csak bólintott, mintha valóban reménykedne, aztán csendben ment tovább öltözni.

Amikor Katalin beért a munkahelyére, leült az íróasztalához, és két kezébe temette az arcát. Már majdnem negyvenéves volt. Tíz éve ugyanazon a helyen dolgozott, folyamatosan magától vont meg mindent, öt éve ugyanabban a kabátban járt, amely mosás után sem tűnt kevésbé kopottnak.

Minden hónapja számolgatással telt: hány nap van még fizetésig, mikor jön az előleg, mikor tud végre venni valami rendes holmit Dórának, hogy a lánya ne nézze vágyakozva más gyerekek kabátját, cipőjét, táskáját.

Katalin nem szokott panaszkodni. Egyszerűen ment tovább, tette a dolgát, ahogy tudta. De ezen a reggelen valahogy különösen nehéz lett a szíve. Maga előtt látta Dórát a mozi bejáratánál, ahogy figyeli, miként vesznek a többiek popcornt, ő pedig halkan azt mondja: „Nekem nem kell.” Katalin gyorsan letörölt egy kibuggyanó könnycseppet, nagy levegőt vett, és elsuttogta azt a mondatot, amellyel minden reggel próbálta tartani magában a lelket:

— Még egy kicsit. Valahogy kibírjuk. Egyszer minden helyreáll… már egészen hamar.

Az újév közeledése elvileg új kezdetet ígért, új esélyeket, valami halvány reményt, amibe kapaszkodni lehetett volna.

Katalin azonban a lelke mélyén pontosan érezte, hogy ezzel csak áltatja magát. Attól, hogy lapoznak egyet a naptárban, semmi sem oldódik meg magától. Sőt, valami azt súgta neki, hogy minden még nehezebb lesz.