Katalin közelebb lépett, és a nyaklánc kapcsához nyúlt. Erzsébet felsikított, és megpróbálta eltaszítani a kezét.

— Ne merészelj hozzám érni! — visította. — Ezt a fiamtól kaptam!

— Nem. Ez az én családi örökségem — felelte Katalin, és határozott mozdulattal kikapcsolta a láncot, majd levette róla.

— Tolvaj! — rikácsolta Erzsébet. — Azonnal hívom a rendőrséget!

Katalin közben kivette a fülbevalókat is, aztán felkapta az előszobai kis asztalon heverő gyűrűt. A mozdulatai meglepően biztosak voltak, bár odabent vihar tombolt benne. Erzsébet kétségbeesetten toporgott körülötte, a karjával hadonászva.

— Csak tessék — mondta Katalin jegesen. — Akkor elmondhatja nekik, hogyan lopta el a fia a felesége nagyanyjától örökölt ékszereit.

— Te teljesen megőrültél! — Erzsébet arca bíborszínűre váltott. — Pont az én ünnepségemen? Gábor ezt soha nem fogja neked megbocsátani!

Katalin már az ajtónál állt, de erre megtorpant, és lassan visszafordult.

Ránézett arra az asszonyra, akit három esztendőn keresztül úgy szólított, mintha valóban az édesanyja volna. Most azonban mintha lehullott volna róla minden álca: egy mohó, szűk lelkű nő állt előtte, aki pár fénylő drágakő kedvéért semmitől sem riadt vissza.

— Engem ne keressenek az ünnepségen — mondta Katalin metsző nyugalommal. — Soha nem gondoltam volna, hogy maga és a fia idáig képesek lealjasodni.

Azzal kilépett, és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az üvegek beleremegtek a tokjukban.

Amikor hazaért, Gábor már az előszobában nekiesett.

— Elment a józan eszed?! — kiáltotta magából kikelve. — Tönkretetted anyám születésnapját!

— A te anyád meglopott engem! — csattant fel Katalin, és el akart menni mellette a hálószoba irányába. — És te pontosan ugyanúgy részese vagy ennek! Hogy adhattad oda neki az örökségemet? Hogy voltál erre képes, Gábor?

— Ezt mégis milyen hangon mered mondani? — állta útját a férfi. — Ő az anyám! Szüksége volt az ékszerekre, hát megkapta őket!

Katalin megtorpant. Olyan fájdalom szorította össze a mellkasát, hogy egy pillanatig levegőt is alig kapott. Három év házasság, három év bizalom, ragaszkodás és közös tervek — és mindez így omlott össze. Gábor most idegenként állt előtte, kemény tekintettel, ellenségesen. Katalin képtelen volt felfogni, hogyan tévedhetett ekkorát benne. Hogyan nem látta meg korábban azt a romlottságot, amely benne és az anyjában megbújt.

— És én mi vagyok neked? — kérdezte elcsukló hangon. — Semmi?

— Te egy önző asszony vagy, akinek néhány kő többet ér, mint a család!

A mondat kegyetlenebbül hasított belé, mint bármilyen penge. Katalin erősen az ajkába harapott, hogy visszatartsa a feltörő könnyeket. Nem. Előtte nem fog összeomlani. A harag tartotta egyben, abból merített erőt.

— Te pedig anyád elkényeztetett kisfia vagy, aki a feleségét is képes kirabolni, csak hogy az ő hóbortjait teljesítse! — vágta a szemébe. — Takarodj a lakásomból!

Gábor hátrált egy lépést. Látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem készült fel.

— Mi van? — meredt rá döbbenten.

Katalin észrevette, ahogy a férfi arcáról lassan lefoszlik az addigi fölény. De már nem volt visszaút. Mindkettőjük számára túl késő lett.

— Jól hallottad. Szeded a holmidat, és mész anyucihoz — mondta, majd félretolta őt, és belépett a hálóba. — Hiszen ő úgyis fontosabb neked, mint a feleséged.

— Ezt nem teheted meg velem!

— Dehogynem tehetem. Ez az én lakásom, ha esetleg kiment volna a fejedből. Vagy talán azt is oda akarod ajándékozni az anyádnak?

Egy hónappal később a válást hivatalosan is kimondták. Katalin az elcsendesedett, üres lakásban ült, amikor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Erzsébet száma villant fel.

— Hát most elégedett vagy? — sziszegte az asszony mérgesen, amint Katalin felvette. — Néhány drágakő fontosabb volt neked, mint a házasságod!

Katalin halványan elmosolyodott.

— Magának voltak fontosabbak a kövek, mint a saját fia boldogsága — válaszolta higgadtan. — Maga vette rá, hogy elvegye tőlem azt, ami az enyém volt.

— Hogy merészelsz így beszélni…

Katalin nem hallgatta tovább. Megszakította a hívást, aztán lassan, mélyen kifújta a levegőt. A komód tetején ott állt a nyitott ékszerdoboz. Benne pihentek a gyémántok, finoman megcsillanva az esti fényben. A nagyanyjától kapott örökség végül nála maradt. És ebben a pillanatban ez számított igazán.

A múlt ajtaja bezárult mögötte. Végleg.