A születésnap reggele sietséggel indult. Katalin egy mélyzöld ruhát vett elő, és elhatározta, hogy smaragd fülbevalóval egészíti ki. Az is a nagymamájától maradt rá, de nem volt annyira különleges, mint a gyémántok. Kinyitotta az ékszerdobozt, és abban a pillanatban megfagyott benne a levegő.

A bársonnyal bélelt mélyedések üresen ásítottak. A gyémánt ékszereknek nyomuk veszett.

A szíve vadul kalapálni kezdett. Katalin remegő kézzel kirángatta a fiókokat, átkutatta a komód minden zugát, félresöpört dobozokat, kendőket, régi tokokat, de semmit sem talált.

Még a polcok hátsó peremét is végigtapogatta, mintha a kövek valahová becsúszhattak volna. Hiába. Egyetlen tok, egyetlen kapocs, egyetlen apró csillanás sem került elő. Katalin kiviharzott a hálószobából, és szinte berobbant a konyhába, ahol Gábor teljes nyugalommal ült az asztalnál, mintha semmi rendkívüli nem történt volna, és a kávéját kortyolgatta.

— Gábor! Hol vannak a gyémánt ékszereim? — csattant fel Katalin, a hangja már alig hasonlított a sajátjára.

A férfi lassan felpillantott rá, majd kényelmesen ivott még egy kortyot.

— Odaadtam anyámnak — közölte különösebb megrendülés nélkül. — Neki sokkal jobban illenek.

Katalinban egy pillanatra megállt minden. Mintha a konyha falai távolodni kezdtek volna tőle.

— Te… mit csináltál? — kérdezte elhaló hangon.

— Azt, amit már régen meg kellett volna — tette le Gábor a csészét az asztalra. — Ideje volt véget vetni ennek a kapzsiságnak.

— Azok az ékszerek az én örökségem! — tört ki Katalinból. — Hogy jutott eszedbe egyáltalán hozzányúlni?

Az asztal szélébe kapaszkodott, mert úgy érezte, különben meginog. A harag és a megalázottság egyszerre homályosította el a tekintetét. Gábor közben felállt, és ez a hideg, fölényes közöny jobban sebzett, mint bármilyen kiabálás.

— Ne rendezz jelenetet! — förmedt rá. — Anyám megérdemli őket. Legalább ő viselni fogja, nem rejtegeti dobozban.

— Erről nem te döntesz! — remegett Katalin hangja. — És nem is az anyád! Amit tettetek, az lopás.

Belül mintha lángra kapott volna. A keze reszketett, de nem a félelemtől. Ez az ember volt a férje, akit szeretett, akiben hitt, akire rábízta az életét. És ő ilyen könnyedén elárulta, csak azért, hogy az anyja mohóságát kielégítse.

— Válogasd meg a szavaidat! — ordította Gábor. — Az anyámról beszélsz!

— Én pedig a feleséged vagyok! Vagy ez már semmit sem jelent?

Katalin nem várt választ. Felkapta a táskáját, kivágta az ajtót, és lesietett az utcára. Az első taxit leintette, majd bediktálta Erzsébet címét. Az autóban próbálta összeszedni magát, de az ujjai még mindig idegesen rándultak az ölében.

Az ajtót maga az ünnepelt tárta ki. Bordó alkalmi ruha feszült rajta, a nyakán és a fülében pedig ott ragyogtak Katalin nagyanyjának gyémántjai.

— Katalin? — lepődött meg Erzsébet. — Máris itt vagy? A vendégek csak két óra múlva érkeznek.

Katalin a saját ékszereit látta idegen testen csillogni, és a dühe szinte fojtogatta.

— Azonnal vegye le őket — mondta halkan, összeszorított fogakkal.

— Micsoda? — hátrált egy lépést Erzsébet. — Elment az eszed?