— Katalin, aranyom — kezdte ezúttal mézes-mázos hangon. — Az intézet jubileumi ünnepségén a rektor is jelen lesz. Annyira szeretnék igazán méltón megjelenni!

Katalin mély levegőt vett, mert érezte, hogy ismét ugyanoda kanyarodik vissza a beszélgetés.

— Erzsébet asszony, önnek is vannak igazán szép darabjai — felelte Katalin, miközben minden erejével azon volt, hogy nyugodt maradjon.

— Vannak, persze, de közel sem ilyenek! — vágta rá sértetten az anyósa. — Gábor, hát szólj már hozzá te is!

Ettől kezdve Gábor viselkedése lassan megváltozott. Addig inkább hallgatott, nem avatkozott bele a vitákba, most azonban egyre nyíltabban az anyja mellé állt.

— Katalin, gondold már végig, mi baj lehetne belőle? — próbálta puhítani esténként. — Anya nem megtartani akarja, csak felvenné egyszer.

— Gábor, ezek a nagymamám ékszerei — mondta Katalin hitetlenkedve. — Rám hagyta őket. Megbízott bennem.

— Ne csinálj ebből tragédiát — intette le a férje türelmetlenül. — Pár kő az egész. Anyám meg miattad érzi magát megalázva.

Katalin némán nézte őt. Mintha idegen ember ült volna vele szemben. Hová tűnt az a gyengéd, figyelmes férfi, akihez hozzáment?

Egyik este, közvetlenül azután, hogy Erzsébet asszony ismét távozott tőlük, a feszültség végleg elszakította a cérnát.

— Anyád már kibírhatatlan! — fakadt ki Katalin, amint becsukódott mögötte az ajtó.

— Te vagy az, akit nem lehet elviselni! — robbant fel váratlanul Gábor. — Kapaszkodsz néhány értéktelen csillogó vacakba, mintha az életed múlna rajta!

Katalin úgy hátrált egy lépést, mintha arcul ütötték volna. Vacak? Így beszél arról, ami a nagymamája után maradt? Valami fájdalmasan összerándult benne.

— Ha neked ezek csak ócska bizsuk — szólalt meg remegő hangon —, akkor mi ketten már tényleg nem ugyanarról beszélünk.

— Anyám jól látja — folytatta Gábor hidegen. — Önző vagy. Mindig csak magaddal törődsz.

Katalin torkát könnyek szorították. Ökölbe zárta az ujjait, nehogy a férje észrevegye, mennyire mélyen sebezte meg.

Egy szó nélkül megfordult, bement a hálóba, és rácsapta maga mögött az ajtót. Ott aztán már nem tudta visszatartani a sírást. Miért kellene odaadnia azt, ami számára a legértékesebb emlék, egy olyan embernek, aki csak drága köveket lát benne?

Közben közeledett Erzsébet asszony születésnapja. Hatvanadik évforduló, kerek szám, illő ajándék kellett volna. Katalin napokig töprengett, mivel lephetné meg.

— Erzsébet asszony, esetleg megmondaná, minek örülne igazán? — kérdezte tőle egy találkozás alkalmával.

Az anyósa végigmérte, fölényes, hűvös mosollyal.

— Nekem semmire nincs szükségem, kedvesem — mondta nyomatékosan. — Mindenem megvan.

Katalin tanácstalanul pillantott Gáborra, de a férje a telefonjába merült, mintha semmi köze nem volna az egészhez.

— Gábor, mégis mit vegyünk anyádnak? — hozta szóba később otthon.

— Fogalmam sincs — dörmögte. — Találj ki valamit.

— De ő a te édesanyád.

— És? — csattant fel Gábor, félretéve a készüléket. — Hallottad. Azt mondta, nem kér semmit.

Végül Katalin egy elegáns, drága selyemsál mellett döntött, mellé pedig francia parfümöt választott. Gondosan becsomagolta az ajándékot egy ízléses dobozba, bár valami rossz, nyugtalanító érzés nem hagyta békén.