„Az ékszereidet odaadtam anyámnak! Rajta sokkal szebben mutatnak!” — férje bevallására Katalin döbbenten szembesült azzal, hogy örökségét anyósának adták
Kegyetlen igazságtalanság törte darabokra a bizalmat.
— Az ékszereidet odaadtam anyámnak! Rajta sokkal szebben mutatnak! — a férjem a tudtom nélkül ajándékozta el az örökségemet az anyjának
Katalin felnyitotta a régi, vöröses fényű fából készült ékszeres ládikát. Finoman végighúzta az ujját a puha bársonybéléssel borított alján. A gyémántok a reggeli napsütésben apró szikrákként villantak fel. Ahogy rájuk nézett, a torkát elszorította a fájdalmas nosztalgia.
A nagymamája nem sokkal a halála előtt, alig egy hónappal korábban bízta rá ezt a garnitúrát. Volt benne egy gyűrű, közepén feltűnően nagy kővel. Hozzá kecses fülbevalók tartoztak. A készletet pedig egy vékony láncon függő medál tette teljessé.
A folyosó felől Gábor hangja szűrődött be.
— Katalin, elkészültél már? Harmadszor telefonálnak utánunk!
— Mindjárt megyek — szólt vissza Katalin, és óvatosan lehajtotta a doboz fedelét.
Gábor megállt a hálószoba küszöbén. Három év házasság után Katalin már a legapróbb rezdülésekből is ki tudta olvasni, milyen kedvében van a férje. Aznap Gábor szemmel láthatóan ideges volt.
— Már megint a nagymamád ékszereit nézegeted? — kérdezte, fejével a doboz felé intve. — Egyszer akár fel is vehetnéd őket, nem gondolod?
— A munkatársnőd születésnapjára megyünk — ellenkezett Katalin. — Oda minek kellene gyémántban beállítanom?
Gábor csak megvonta a vállát, aztán szó nélkül elhagyta a szobát. Katalin még egy utolsó pillantást vetett a kövekre, majd gondosan visszacsúsztatta az ékszerdobozt a komód fiókjába.
Két héttel később Gábor édesanyja, Erzsébet asszony érkezett hozzájuk vacsorára. Katalin a konyhában sürgölődött, amikor a nappaliból meghallotta az anyósa jellegzetes, panaszos hangját.
— Gáborka, mutasd már meg még egyszer azokat a Katalin-féle gyémántokat — kérlelte a fiát. — Olyan kár, hogy ekkora szépség csak zárva porosodik valahol!
Katalin kezében megállt a tányér. Egy pillanat alatt megfeszült benne valami.
— Anya, azok az ő nagymamájától maradtak rá — válaszolta Gábor. — Majd ő eldönti, mikor akarja viselni őket.
— Persze, persze, én ezt nagyon is megértem — sóhajtott Erzsébet asszony. — Csak hát tudod, egy hónap múlva lesz Vasvári Rékáék lányának az esküvője. El sem tudod képzelni, milyen elegáns lennék abban a garnitúrában!
Katalin belépett a nappaliba, és a kelleténél is nagyobb gonddal helyezte le a tányérokat az asztalra.
— Erzsébet asszony, ezt már korábban is elmondtam — szólalt meg higgadtan. — Ezek az ékszerek nekem nem egyszerű díszek, hanem nagyon személyes emlékek.
— Csak egyetlen estéről lenne szó! — kulcsolta össze könyörgőn a kezét az anyósa. — Esküszöm, úgy vigyáznék rájuk, mint a szemem fényére!
— Sajnálom, de a válaszom nem — mondta Katalin határozottan.
Az asztalnál egyszerre dermedt csend lett. Gábor némán kanalazta az ételt, és következetesen kerülte a felesége tekintetét. Erzsébet asszony látványosan félretolta maga elől a tányért, mintha ezzel is jelezni akarná sértettségét.
Újabb hónap telt el. Az anyósa egyre sűrűbben tűnt fel náluk, és valahogy minden látogatás alkalmával megtalálta a módját, hogy szóba hozza a gyémántokat.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz