— A nő dolga? — Erzsébet szemöldöke magasra szaladt. — Mondd, Gábor, te melyik évszázadból maradtál itt?

— Anya, Gábor, könyörgöm — Lilla hangja megremegett, a szeme könnybe lábadt. — Hagyjátok abba…

— Nem, most már nem hagyjuk abba! — Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon. — Elegem van abból, hogy folyton azt éreztetitek velem, mintha nem tennék eleget ezért a családért. Nélkülem már rég tönkrementetek volna! Vagy komolyan azt gondolod, Lilla, hogy a te kis hatvanezer forintodból fenn tudnál tartani két gyereket meg egy lakást?

— Gábor! — Lilla halálsápadttá vált.

— Mi van, Gábor? — a férfi már nem fékezte magát. — Fáj az igazság? Évek óta az én pénzemből élsz. És most még nagyobb lakásról álmodozol?

A szobára olyan csend borult, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el levegőt venni. Erzsébet lassan felállt, odament a táskájához, majd kivette belőle azt a kartonmappát, amellyel érkezésekor senki sem törődött.

— Tudod, Gábor — szólalt meg meglepően nyugodtan —, valahol számítottam rá, hogy ez a beszélgetés egyszer el fog jönni. Ezért készültem valamivel.

Visszaült az asztal mellé, kinyitotta a mappát, és egymás után előkerültek a gondosan lefűzött számlák, nyugták, banki bizonylatok és átutalási igazolások. Minden év külön volt rendezve.

— Ez meg mi akar lenni? — Gábor összehúzta a szemöldökét.

— A házasságotok tizenöt éve papíron — mondta Erzsébet, miközben sorra vette a dokumentumokat. — Nézd csak. Első év: az albérleti díjak. Mind Lilla kártyájáról mentek. Második év: az autó önrésze. Harminc százalékot Lilla fizetett. Harmadik év: ennek a lakásnak a felújítása. Az építőanyagokat teljes egészében ő állta.

— Anya, ne… — suttogta Lilla megtörten.

— De, kislányom, most muszáj — felelte Erzsébet keményen. — A férjed meg van győződve róla, hogy ő tart el téged. Ideje, hogy végre lássa, mi az igazság.

Azzal folytatta a felsorolást.

— Negyedik év: Eszter születése. Babakocsi, kiságy, ruhák, minden szükséges felszerelés — Lilla fizette. Ötödik év: bébiszitter Eszter mellé, miközben te, Gábor, a karrieredet építetted, Lilla pedig visszament dolgozni. Az is az ő számlájáról ment.

Gábor arca előbb elfehéredett, aztán foltokban kivörösödött, de egy szót sem szólt.

— Hatodik év: Márk születése. Ismét a kiadások döntő része Lillára hárult. Hetedik év: Eszter első különórái és sportfoglalkozásai. Lilla rendezte. Nyolcadik év: a te édesanyád kezelése, Gábor. A költségek háromnegyedét szintén Lilla fizette ki.

— Honnan szedte ezeket? — kérdezte rekedten Gábor.

— Lilla mindent eltesz — válaszolta Erzsébet változatlan nyugalommal. — Mindig is pontos és rendszerető volt. Én csak megkértem, hogy mutassa meg a kivonatokat, miután meghallottam, hogy te magadat nevezed a család egyetlen eltartójának.

A mappa lapjai egymás után kerültek elő. Erzsébet végigment az éveken: közös nyaralások, amelyeknek jelentős részét Lilla fizette; a gyerekek taníttatása, ami hónapról hónapra elvitte a fizetése nagy részét; az élelmiszer, a ruhák, az iskolai felszerelések, a hétköznapi kiadások, amelyekről Gábor sosem beszélt, mert természetesnek vette, hogy valaki elintézi őket.