— Csakhogy senki sem kérdezte — húzta le Gábor a poharában maradt bort. — Ne vegye sértésnek, Erzsébet, de ez a mi életünk. Mi döntjük el, mire költjük a pénzünket.

— A pénzeteket? — kérdezte Erzsébet halkan.

— Igen, a mi pénzünket — ismételte Gábor kihívó hangsúllyal. — Az enyémet és Lilláét.

— Érdekes — forgatta meg Erzsébet az ujjai között a poharát. — És mennyit keresel most, ha nem vagyok túl indiszkrét?

— Anya! — csattant fel Lilla. — Miféle kérdés ez?

— Ugyan, hagyd csak — mosolyodott el Gábor elégedetten. — Nincs mit szégyellnem. Jelenleg százhúszezer forintot viszek haza, az előléptetés után pedig százötvenezret. Azért ez nem hangzik rosszul, ugye?

— Valóban nem rossz — bólintott Erzsébet. — És Lilla mennyivel járul hozzá a családi kasszához?

— Körülbelül hatvanezerrel — válaszolta Lilla, miközben aggódva a férjére sandított. — De én részmunkaidőben vagyok, hogy a háztartásra is maradjon időm.

— Vagyis a család fő eltartója én vagyok — húzta ki magát Gábor büszkén. — Mindig is én voltam az, és ezután is én leszek. Lilla pedig… nos, ő hozzáadja a maga szerény részét.

A mondat után az asztal körül egy csapásra elnehezedett a levegő.

Erzsébet erre egyenes háttal ült fel a székén, és olyan pillantást vetett a vejére, amelyben már nyoma sem volt a korábbi udvariasságnak.

— Szerény részét? — kérdezett vissza lassan. — Jól értem, Gábor? Te tényleg azt hiszed, hogy egyedül te viszed a hátadon ezt a családot?

— Miért, talán nem így van? — Gábor teátrálisan széttárta a kezét. — Az én fizetésem majdnem a duplája az övének. A nagyobb kiadásokat is én állom: a kocsit, a bútorokat, a háztartási gépeket, mindent, ami igazán számít.

— És a napi bevásárlás? — kérdezte hűvösen Erzsébet. — A közüzemi számlák? A gyerekek különórái, edzései, foglalkozásai? Azokat ki fizeti hónapról hónapra?

Gábor kelletlenül megvonta a vállát.

— Azokat… többnyire Lilla — ismerte el. — De azok apró tételek ahhoz képest, amit én teszek bele.

— Apró tételek? — Erzsébet a lányára fordította a tekintetét. — Lilla, mondd csak, mennyi megy el nálatok havonta ezekre az „apróságokra”?

— Anya, kérlek — Lilla arca lángba borult. — Ne most. Ne tegyük tönkre ezt az estét.

— De, beszéljünk csak róla — tolta félre ingerülten a tányérját Gábor. — Ha már az anyósom ennyire szeretne betekintést nyerni a pénzügyeinkbe.

— Engem nem a pénzetek érdekel — felelte Erzsébet élesen. — Hanem az, hogy igazságosan látod-e, mi történik a saját otthonodban. És nagyon nem tetszik, ahogyan a lányom munkáját és szerepét semmibe veszed.

— Én nem veszek semmit semmibe — csattant fel Gábor. — Csak kimondom a tényeket. Többet keresek, tehát többet adok bele. Ez nem érzelem kérdése, hanem egyszerű számtan.

— Egyszerű számtan? — Erzsébet keserűen elmosolyodott. — Akkor számold hozzá azt is, hogy Lilla munka után még viszi a háztartást. Főz, mos, takarít, bevásárol, intézi a gyerekeket. Ez is munka, ráadásul nem is kevés.

— De hát ez a nő dolga! — vágta rá Gábor gondolkodás nélkül. — Én pénzt keresek, hogy legyen miből élni, ő pedig rendben tartja az otthont. Ebben mi az igazságtalan?