— És most nézzük az elmúlt évet — Erzsébet friss papírokat húzott elő. — Lilla fizette a te továbbképzésedet is. Nyolcszázezer forintot. Három éven át rakosgatta félre rá a pénzt, apránként. Pont azokra a tanfolyamokra ment el ez az összeg, amelyeket te magától értetődőnek vettél.

Éppen ezek miatt kerülhetsz most magasabb beosztásba, és ezért kaphatod meg azt a százötvenezerrel nagyobb fizetést, amiről olyan büszkén beszéltél.

Gábor görnyedten ült a széken. A fejét leszegte, az arcán vörös foltok jelentek meg, mintha minden kimondott szó külön-külön égette volna.

— Én… erről nem tudtam — préselte ki magából nagy nehezen.

— Hát persze, hogy nem — felelte Erzsébet csendesen, de keményen. — Mert soha nem akartad tudni. Neked sokkal kényelmesebb volt abban a hitben élni, hogy a feleséged csak úgy mellékesen „besegít”, miközben te vagy az, aki a hátán viszi az egész családot.

Gábor lassan Lilla felé fordult.

— Miért nem szóltál erről soha?

Lilla fáradtan felnézett rá.

— Mit kellett volna mondanom? Hogy ülj le, Gábor, és nézd végig, mennyi pénzt tettem bele az életünkbe? Úgyis azt hitted volna, hogy számon kérem rajtad.

— De hiszen mégiscsak számoltad — mondta keserű félmosollyal.

— Nem — Lilla megrázta a fejét. — Nem számolgattam. Csak elraktam a papírokat, mert ilyen vagyok. Szeretem, ha mindennek nyoma van. De soha nem mértem patikamérlegen, hogy te mennyit adsz, és én mennyit.

Erzsébet lassú mozdulatokkal visszacsúsztatta az iratokat a mappába. Látszott rajta, hogy nem győzelmet érez, hanem nehéz, kimerítő kötelesség teljesítését.

— Nem azért jöttem, hogy tönkretegyem ezt az estét — szólalt meg végül. — De nem bírtam tovább nézni, ahogy a lányomat lekezeled. Lilla nem a te pénzeden élt. Soha. Ti ketten együtt tartottátok fenn ezt a családot. Csak te ezt nem voltál hajlandó észrevenni.

Azzal összezárta a mappát, és az asztal közepére tette.

— Maradjon nálatok. Legyen emlék a közös tizenöt évetekről.

Gábor mozdulatlanul bámulta a dossziét, mintha nem papírok lennének benne, hanem valami veszélyes szerkezet, amely bármelyik pillanatban darabokra szakíthatja mindazt, amit addig biztosnak hitt. Lilla az ölébe ejtette a tekintetét, és idegesen gyűrögette a szalvéta szélét.

— Én most megyek — állt fel Erzsébet. — Ezt már nektek kell megbeszélnetek.

— Kikísérlek — mondta Lilla, és ő is felállt.

Az előszobában Erzsébet magához szorította a lányát.

— Ne haragudj rám, ha túl messzire mentem — suttogta. — Egyszerűen nem volt erőm tovább csendben maradni.

— Nincs baj, anya — válaszolta Lilla halvány mosollyal. — Lehet, hogy ennek most így kellett megtörténnie.

Amikor visszament az étkezőbe, Gábor még mindig az asztal mellett ült. A mappából újra kivett néhány papírt, és némán olvasta őket, mintha csak most tanulná újra a saját házasságuk történetét.

— Miért nem beszéltél erről? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

— Miről pontosan? — Lilla leült vele szemben.

— Arról, hogy valójában mennyit vállaltál magadra. Hogy nagyjából ugyanannyit tettünk bele ebbe az életbe, csak nem ugyanazokra a dolgokra költöttük.