— Minden ember másképp rendezi az életét — válaszolta Erzsébet óvatos, udvarias hangon.

— Csináltam töltött paprikát — állt fel Lilla, mintha örült volna, hogy egy pillanatra kiszabadulhat a beszélgetésből. — Már biztosan kész, mindjárt hozom.

— Lilla igazi házitündér — jelentette ki Gábor büszkén, miközben újra bort töltött a poharakba. — Mindenre jut energiája: dolgozik, rendben tartja az otthont, foglalkozik a gyerekekkel.

— Mindig ilyen volt — mondta Erzsébet, és lassan bólintott. — Emlékszem, tizedikes korában kitűnő bizonyítványt vitt haza, közben pedig az öccsére vigyázott, mert én akkor két munkahely között rohangáltam.

— Nem lehetett könnyű magának István halála után — jegyezte meg Gábor együttérzőnek szánt hangon. — Két gyereket egyedül felnevelni, az nem kis dolog.

— Megoldottuk valahogy — préselte össze az ajkát Erzsébet. — Nem mi voltunk az elsők, és nem is mi leszünk az utolsók, akiknek nehéz jutott.

Ekkor Lilla visszalépett a konyhából a gőzölgő töltött paprikával, majd sorra mindenkinek szedett. A vacsora egy időre békésebb mederbe terelődött: szó esett a gyerekekről, a nyári tervekről, néhány friss családi hírről és apró mindennapi eseményről.

— Jut eszembe, Gábor — tette le egy idő után Erzsébet a villáját. — Lilla említette, hogy nagyobb lakásban gondolkodtok.

— Igen, nézegetünk egy háromszobás új építésűt — dőlt hátra Gábor elégedetten. — Ez a kétszobás már kezd szűk lenni. A környék sem olyan, mint régen. Az árak persze elszabadultak, de egy jelzáloghitellel bőven megoldható.

— Jelzáloghitellel? — ráncolta össze a homlokát Erzsébet. — A ti korotokban ekkora tartozást a nyakatokba venni?

— Anya, még csak negyven körül járunk — szólt közbe Lilla békítően. — Ez azért nem számít öregkornak.

— Szerintem a hitel teljesen ésszerű döntés — mondta Gábor, de a hangjában már megjelent az ingerültség. — Most akarunk normális lakásban élni, nem akkor, amikor majd nyugdíjasként végre összekuporgatjuk rá a pénzt.

— Mindenki úgy intézi, ahogy jónak látja — vonta meg a vállát Erzsébet. — Én sosem szerettem adósságba keveredni.

— Mert maga még egy másik világban nőtt fel — jegyezte meg Gábor kissé fölényesen. — Manapság mindenki hitelből halad előre.

— Attól, hogy sokan csinálják, már helyes is? — emelte meg a szemöldökét Erzsébet.

— Persze, hogy az! — kapta fel a fejét Gábor. — Nem lehet egy egész életet azzal tölteni, hogy az ember a rosszabb napokra tesz félre. Élni kell, méghozzá most.

— És ha valami közbejön? — kérdezte Erzsébet. — Ma még van állásod, holnap pedig ki tudja.

— Nekem mindig lesz munkám — felelte Gábor rendíthetetlen önbizalommal. — Jó szakember vagyok, szükség van rám. És Lilla is keres. Nem fogunk éhen halni.

— Talán beszéljünk inkább másról — próbálta Lilla elvágni a feszültté váló témát. — Megkóstolhatnánk anya pitéjét is.

— Nem, várj csak — emelte fel a kezét Gábor. — Régóta furcsállom, hogy anyádnak valamiért mindig muszáj beleszólnia mindenbe. Főleg abba, ami a mi pénzünkkel kapcsolatos.

— Gábor! — Lilla döbbenten nézett rá, a szeme tágra nyílt. — Anya csak elmondta, mit gondol.