— Miféle tartásdíj, Eszter? Ugyan már, ne kezdd megint! — legyintett Katalin türelmetlenül. — Mondtam neked, hogy a férjed vissza fog jönni. Hazajön szépen, meglátod. Nem lesz itt semmiféle válás. Még te fogsz nevetni azon, amiket most mondasz, amikor majd kibékültök. Nekem viszont ez az összeg most életbevágó. Ennél rosszabbkor nem is veszhettetek volna össze, esküszöm! Legalább várhattatok volna ezzel a civakodással egy kicsit!

— Hallja maga, miket beszél? — Eszter arca elsötétült. — Talán az ön naptára szerint kellett volna összevesznünk? Bocsásson meg, hogy nem küldött előre időbeosztást, így sajnos akkor történt, amikor történt. És őszintén szólva elegem van ebből az egészből. Menjen haza. A pénzt pedig többé ne hozza szóba előttem. Rossz ajtón kopogtat, tőlem semmit nem fog kapni.

Ekkor élesen felcsendült Katalin telefonja. Az asszony odakapta a tekintetét a kijelzőre, és szinte diadalmasan felkiáltott:

— Na végre, Márk az! Ő hív! Most majd mindent elmond! Halló, kisfiam, hol vagy? Mi történt veled? Idejöttem hozzátok, és olyan szörnyűségeket hallok Esztertől, hogy majdnem rosszul lettem! — hadarta egy levegővel, esélyt sem adva a fiának, hogy megszólaljon.

Márknak végül mégis sikerült valahogy közbevágni anyja szapora szóáradatába. Katalin egy pillanatra elnémult, és feszült arccal hallgatta, mit mond a vonal túlsó végén a fia.

— Elmentél? Hová mentél? Kihez? Hogy érted ezt? Miféle Nóra, fiam? — kérdései egymást kergették, hangja egyre magasabbra csúszott. — Hát ezzel szíven szúrsz! És a gyerekek? Ők hogy maradnak nélküled? És ez a ház? Mennyi munkád, mennyi pénzed van benne!

Még néhány percig hallgatta Márkot, közben hol elsápadt, hol dühösen összeszorította a száját. Végül némán leengedte a telefont, és bontotta a hívást.

— Azt mondja, beleszeretett valami Nórába… — motyogta, mintha még mindig nem hinné el, amit hallott. — Miféle Nóra ez, honnan szedte? De én ezt nem veszem be, Eszter. Csak fel akar bosszantani téged. Tudja, hogy itt vagyok melletted, ezért mond ilyeneket, nehogy túl hamar rájöjj a tervére. Márk nem dobhatja el mindazt, amiért tíz éven át dolgozott és élt. A gyerekeit sem hagyhatja csak úgy hátra. Egyszerűen nem teheti meg. Ez képtelenség! Ebben igazad van, Eszter. Ez az egész tiszta őrület.

Eszter keserűen elmosolyodott.

— Befejezte végre?

— Nem, egyáltalán nem fejeztem be — húzta ki magát Katalin. — Most kell nagyon észnél lenni. Ha te elhiszed, hogy a fiam valóban végleg elment, még valami ostobaságot csinálsz. Olyasmit, amit aztán nem lehet visszacsinálni.

— Tessék? — Eszter döbbenten meredt rá. — Mégis miről beszél? Annál nagyobb ostobaságot, mint amit a fia művelt, nehéz volna elképzelni.

— Tudom én, mit mondok! — vágta rá Katalin. — Nem ma kezdtem az életet, láttam már ezt-azt. Márk pár nap múlva, legfeljebb egy hét után vissza fog kullogni. Csakhogy akkor kiderülhet, hogy már nincs hová jönnie. Késő lesz. A helye foglalt.

— Valóban? — kérdezte Eszter metsző mosollyal, mert pontosan értette, mire céloz az anyósa.

— Igen, bizony, ilyen is megtörténhet — folytatta Katalin egyre indulatosabban. — Bosszúból, csak hogy Márknak fájjon, idehozol valami jöttment alakot. Annak meg persze aranyélete lesz: kész ház, fedél a feje fölött, minden megvan benne, ami kell. Ráadásul még egy fiatal, csinos asszony is várja. És akkor az én szerencsétlen fiam hová menjen vissza?