— Rám akart ijeszteni? — Eszter lassan felegyenesedett. — Én nem sértettem meg, Katalin. Legalábbis nem tudok róla, és nem is állt szándékomban. Ő viszont nagyon is megbántott engem, amikor a szemembe mondta, hogy nem szeret, és soha nem is szeretett.

— Ugyan, ne mondd már! — legyintett Katalin kétségbeesetten. — Hazudott. Biztosan csak indulatból vágta hozzád. Józan fejjel ilyet nem mondana. Mindenki tudja, hogy szeret téged, és a gyerekeket is imádja. Az én drága unokáimat!

— Nem, Katalin. Nem szereti őket úgy, ahogy maga hinni akarja. Elvitte mindenét, és még a gyerekeknek is elmondta, hogy ezentúl máshol lakik. Azt ígérte, majd találkozik velük.

— Csak hirtelen felindulásból beszélt. Majd lenyugszik, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. A fiam vissza fog jönni, meglátod. Biztosan Botondnál húzta meg magát. Ő most egyedül van, nincs mellette asszony. Márk oda ment, ebben biztos vagyok. Csak azt akarja, hogy te egy kicsit megijedj.

— Nem érdekel, kinél van, és az sem, mivel tölti az idejét. De ide többé nem költözik vissza.

— Hogy érted azt, hogy nem? — háborodott fel Katalin. — Ő a férjed! A gyerekeid apja! Az emberek összevesznek, aztán kibékülnek. Ilyen minden családban előfordul.

Katalin kétségbeesetten kapaszkodott abba a gondolatba, hogy ez az egész csak átmeneti zűrzavar. Nem akarta elhinni, hogy a fia és a menye között végleg elszakadt valami. Főleg azért nem, mert ez az ő életét is felborította volna. Ha a házasságuk valóban véget ér, az nemcsak családi botrány, hanem az ő terveinek összeomlása is.

Eszter ugyanis mindig béketűrő, jólelkű asszony volt. Nem szólt bele, ha Márk segített az anyjának, sőt rendszerint csendben tudomásul vette, hogy a fizetéséből havonta félretesz Katalinnak egy kisebb összeget.

De mi lesz ezután? Ha Márk mellett valóban másik nő van, ahogy Eszter állítja, akkor minden bizonytalanná válik. Ki tudja, az új asszony tűrné-e, hogy a férje rendszeresen pénzt adjon az anyjának.

A hallgatás mind súlyosabbá vált. Eszter tovább matatott a virágágyás mellett, és a közönye világosabban beszélt minden szónál: Katalin jelenléte számára már nem jelentett semmit. Az anyós azonban nem mozdult. Makacsul várta, hogy Márk végre jelentkezzen, és közben egyre csak az járt a fejében, hogy ha most üres kézzel távozik, elveszíti azt a pénzt, amelyre induláskor már biztosként számított.

— Akkor most mi lesz, Eszter? — kérdezte végül, sokkal óvatosabb hangon. — Nem adnád ide azt a nyolcvanezer forintot, amit Márk megígért? Pár napja még beszéltünk róla, emlékszel. Már el is intéztem néhány dolgot előre.

— Már a szerelőt is felhívtam, hogy jöjjön ki, és nézzen rá a hűtőre. El sem tudod képzelni, milyen borzasztó most hűtő nélkül, ebben a nyári forróságban. A régi teljesen feladta, lehet, hogy újat kell vennem — próbálta Katalin még egyszer sajnáltatni magát.

Eszter hitetlenkedve nézett rá.

— Ezt most komolyan mondja? Milyen pénzről beszél egyáltalán? Miért kellene nekem magának bármit odaadnom? Nekem is nagy szükségem volna segítségre. Itt maradtam két gyerekkel, egyetlen fizetésből tartom fenn magunkat, és fogalmam sincs, Márktól mikor látok tartásdíjat. Már ha egyáltalán látok valaha! — csattant fel, majd dühösen félrehajította a kis lapátot, amellyel addig a virágföldet igazgatta.