— Nem kap semmit. A pénzcsap el van zárva — mondta élesen.

— Eszter! Miféle beszéd ez? Miért úgy szólsz hozzám, mintha az ellenséged lennék? Bal lábbal keltél? Nem korai még ehhez? Inkább felébresztem Márkot. Látom, veled ma nem lehet értelmesen beszélni — háborodott fel Katalin.

— Csak tessék, próbálja meg — vetette oda Eszter gúnyosan, aztán ismét a bársonyvirágok fölé hajolt.

Katalin sértett elszántsággal indult be a házba. Alig telt el egy perc, máris visszarontott az udvarra, az arca döbbenettől és haragtól feszült.

— Hol van a fiam? Most szórakozol velem? Miért nem mondtad mindjárt, hogy nincs itthon? Behívták dolgozni? Szombaton? Hát miféle dolog ez?

— Az — felelte Eszter anélkül, hogy felnézett volna.

— Mi az, hogy az? Válaszolsz végre rendesen, vagy sem? — méltatlankodott az anyósa.

— Azt mondom, hogy valóban rendetlen és helytelen dolog. Ebben most kivételesen igaza van.

— Megmondanád végre, hol van a fiam? — követelőzött Katalin, és egyre hangosabban beszélt.

— Fogalmam sincs. És őszintén szólva nem is érdekel.

— Hogyhogy nincs fogalmad róla? A felesége vagy, nem?

— Már nem vagyok az. Esetleg van még más kérdése? — nézett fel Eszter, hidegen, egyenesen az anyósára.

— Hát… — kezdte Katalin, de a szavak egy pillanatra bennrekedtek, mielőtt a felháborodása igazán kitört volna belőle.

— Hát ez már mindennek a teteje! — fakadt ki Katalin, végre megtalálva a hangját. — Már mindenféle mesét kitalálsz, csak hogy ne kelljen odaadnod azt a pénzt, amit a fiam megígért!

— Katalin, menjen haza — mondta Eszter fáradtan, de olyan hűvösen, hogy abból egyértelmű volt: nem kíván vitát nyitni. — Nincs most magára időm. Ha a pénzen kívül semmi másról nem akar beszélni, akkor viszontlátásra. Vagy inkább úgy mondom: végleg búcsút veszünk egymástól.

— Eszter! — Katalin hangja egyszerre elveszítette a korábbi magabiztosságát. — Mi ez az egész? Talán összevesztetek Márkkal?

— Nem vesztünk össze. Egyszerűen elment. Összecsomagolta a holmiját, beült az autóba, és elhajtott.

— Elment? De mégis hová? Mit beszélsz te itt össze?

— Nem mondta meg. Csak távozott. Hogy hová ment… sejtem. Valószínűleg egy másik nőhöz. Azt közölte, hogy a házról és minden másról majd a válás után egyezkedünk.

— Ennyi? Csak így? Ez képtelenség, Eszter! Valaminek történnie kellett. Én úgy tudtam, nálatok minden rendben van. Nem voltak nagy veszekedések, nem bántottátok egymást, szerettétek egymást…

Katalin arcán tanácstalanság ült. Látszott rajta, hogy képtelen elfogadni a hallottakat.

— Felhívom — kapott hirtelen észbe. — Majd tőle megtudom, mi folyik itt.

Előhalászta ütött-kopott táskájából a régi mobilját, amelyen már a tok is megfakult, és remegő ujjal kikereste a fia számát.

— Nem veszi fel — morogta kisvártatva. — Akkor írok neki. Amint felébred vagy meglátja, azonnal hívjon vissza.

Ezután percekig csak ült némán. Eszter közben tovább igazgatta a virágokat, mintha az anyósa nem is állna ott mellette. Katalin végül nem bírta tovább a csendet.

— Eszter, ez nem lehet komoly. Ugye te is belátod? Biztos vagyok benne, hogy Márk csak rá akart ijeszteni rád. Makacs ember, tudod jól. A férfiaknál előfordul az ilyesmi. Talán mondtál neki valamit, ami rosszul esett? Akár akaratodon kívül. Ő meg úgy döntött, megleckéztet. Meg akarta mutatni, hogy vele sem lehet akármit megtenni. Ismered, milyen könnyen megsértődik.