— Arra gondoltam — folytatta végül —, hogy talán te is besegíthetnél valamiben, Anna. Csak apróságokban, természetesen.

Olyan leereszkedő pillantást vetett rám, hogy belesajdult az állkapcsom, ahogy összeszorítottam a fogam.

— Például elkészíthetnéd a hidegtálat. Szalámit, sajtot szépen elrendezni, ilyesmi. Azzal azért csak elboldogulsz, nem?

Éreztem, ahogy a düh lassan, forrón kúszik felfelé bennem, mintha a talpamtól indulna, és egyenesen az arcomig törne. Nyugalom. Csak nyugalom. Ezek csupán szavak.

Felemeltem rá a tekintetem, és a lehető legkiegyensúlyozottabb hangon válaszoltam:

— Igen, természetesen. A hidegtálat meg tudom csinálni.

Úgy tűnt, a higgadtságom csalódást okozott neki. Nyilván tiltakozásra számított, sértődésre, bármire, amit aztán ellenem fordíthat.

De Nóra asszony nem volt az a fajta, aki ennyinél feladja.

— Remek — mondta, majd letette a kését és a villáját, tökéletesen párhuzamosan igazítva őket egymás mellé. — A főételeket viszont nem bízhatom rád, ezt te is pontosan érted.

— A főzés azért nem egészen a te tereped — folytatta hűvös elégedettséggel. — Ahhoz érzék kell, gyakorlat. Nem pedig azok a kis internetes receptek, amiket ti annyira szerettek.

Márk megdermedt, a villáján egy falat hússal, és hol rám, hol az anyjára nézett. Megint ugyanaz a tanácstalan, elveszett kifejezés ült az arcára.

Én viszont, legnagyobb meglepetésemre, megkönnyebbültem. Mintha egy régóta visszatartott víztömeg végre rést talált volna a gáton. A szerepek, az udvarias mosolyok, a finom célzások egyszerre lehullottak.

Ránéztem az anyósomra, arra a magabiztos, parancsoláshoz szokott arcra, és hosszú idő óta először teljesen őszintén mosolyodtam el.

A fejemben akkor már körvonalazódni kezdett valami. És az, amit kitaláltam, nem egyszerű vacsora lesz. Inkább előadás. Egy gondosan megkomponált jelenet.

Két nappal Nóra asszony jubileuma előtt a konyhánk leginkább egy éttermi előkészítőre hasonlított. Márk este benézett, aztán a küszöbön földbe gyökerezett a lába.

— Anna, ez meg mi? — kérdezte óvatosan, miközben gyanakodva végigmérte a márványlapot, amelyen éppen tigrisrákból és avokádóból raktam össze egy terrine mozaikos rétegeit.

Mellette konyakos, szarvasgombaolajos csirkemájpástétom hűlt, a hűtőben pedig pisztáciás fürjgalantin dermedt tökéletes formára.

— Hidegtál, drágám — feleltem anélkül, hogy felnéztem volna a munkából. — Pontosan úgy, ahogy édesanyád kérte.

— Ez nem hidegtál! — Márk hangja megbicsaklott. — Anya párizsira meg trappistára gondolt! Ő… ő teljesen ki fog akadni, ha ezt meglátja.

Ekkor emeltem rá a tekintetem.

— Én pedig attól fogok kiborulni, ha még egyszer végig kell hallgatnom, hogy nem tudok főzni. Úgyhogy jobb, ha most inkább ő viseli nehezebben.

Közelebb lépett, és az arcán valódi rémület tükröződött.

— Anna, kérlek, ne csináld. Ez az ő ünnepe, az ő napja. Mindent tönkreteszel. Ő csak azt szerette volna…

— Mit szeretett volna, Márk? — letettem a kést, és egyenesen ránéztem. — Megalázni engem? Még egyszer bebizonyítani neked, hogy rossz nőt választottál? Hogy tehetetlen vagyok, kétbalkezes, és még a saját férjemet sem tudom normálisan megetetni?