„Márk, add oda a feleségednek a mártásos tálkát” — Nóra asszony higgadtan parancsolt, miközben a szája sarka alig észrevehetően megremegett
Ez a meghitt alkalom képmutatóan fájdalmasnak tűnt.
— Márk, add oda a feleségednek a mártásos tálkát — szólalt meg Nóra asszony olyan kifogástalanul egyenletes hangon, mintha semmi különös nem történt volna, mégis észrevettem, hogy a szája sarka alig láthatóan megremeg.
Felnéztem a tányéromból. A vakítóan fehér fajanszon egy csepp céklalé terült szét, úgy festett, mint valami apró bűnügyi nyom egy gondosan megterített asztalon.
Márk, a férjem, összerezzent, majd kapkodva átnyúlt az asztal fölött, és felém nyújtotta a súlyos, ezüstszínű edénykét. A mozdulatai idegesek voltak, túl gyorsak, szinte ügyetlenek. Az anyja közelében mindig így viselkedett, mintha bármelyik pillanatban hibázhatna.
— Köszönöm — mondtam halkan, és átvettem tőle.
A kiskanállal óvatosan mertem egy kevés tejfölös mártást, amelyet egy szomorúan lekonyuló kaporág próbált díszíteni.
A szósz híg volt, ráadásul apró lisztcsomók úszkáltak benne. Tipikus kezdőhiba: amikor valaki sietve akarja besűríteni a mártást, de nincs türelme rendesen kidolgozni.
Magamban rögtön fel is jegyeztem: a mi éttermünkben soha nem kerülhet az étlapra olyan fogás, amely klasszikus tejfölös mártást kíván. Túlságosan könnyű elrontani, és túl nagy a bukás veszélye.
— Nem ízlik, Anna? — Nóra asszony egyenesen rám szegezte a tekintetét. — Alig nyúltál hozzá.
A marhahúsa száraz volt. A rozmaring, amelynek illatot kellett volna adnia neki, keserű, elszenesedett tűlevéllé égett rajta.
A krumpli ezzel szemben nem sült át rendesen, kellemetlenül roppant a fogam alatt.
— Nagyon… laktató minden — kerestem meg a lehető legártalmatlanabb szót, aztán mosolyt erőltettem az arcomra. — Csak ma valahogy nem vagyok különösebben éhes.
— Persze, persze — kapott azonnal a szavaimon. — Azokban a divatos helyeitekben biztos gyűszűnyi adagokat adnak. A gyomrod már el is szokhatott a rendes, házi kosztól.
Márk zavartan megköszörülte a torkát.
— Anya, Annáéknál a munkahelyén nagyon jó a konyha.
Majdnem elnevettem magam. Konyha. Ha tudta volna, mennyit küzdöttem minden egyes étlapra kerülő tételért. Hány éjszakán át dolgoztam új desszerteken, miközben ő békésen aludt.
Nóra asszony úgy engedte el a füle mellett a megjegyzését, mintha el sem hangzott volna. Hozzám beszélt, de közben a fiát figyelte.
— Apádnak hamarosan jubileuma lesz. Ötvenöt éves. Úgy tervezem, mindenkit meghívunk hozzánk. Nagy asztal kell majd, legalább harminc főre.
Kis szünetet tartott, szemmel láthatóan élvezve, hogy magához ragadta a társalgás irányítását.
— Márk, emlékszel még az én Napóleon-szeletemre? És a háromféle húsból készített kocsonyámra? Na, az lesz ám az igazi ünnep!
Márk lelkesen bólogatni kezdett, akár egy kisfiú, akinek ajándékot ígértek. Az arca kisimult, a korábbi feszültség mintha egy pillanat alatt leolvadt volna róla.
— Hogyne emlékeznék, anya! A kocsonyád páratlan!
Én közben némán piszkáltam a villámmal a félig nyers burgonyadarabot.
Pontosan tudtam, merre tart ez a beszélgetés. Minden családi ünnep ugyanazzá változott: Nóra asszony egyszemélyes előadásává a tűzhely mellett, ahol ő volt a főszereplő, a rendező és a zsűri is.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz