A bíró Zoltán felé fordult.

– Felperes úr, ön a végrendelkező cselekvőképességét vitatja. Ugyanakkor nyolc év alatt mindössze három alkalommal látogatta meg az édesanyját. Hogyan ellenőrizte az állapotát?

Zoltán nem válaszolt azonnal. Az ügyvédje közelebb hajolt hozzá, és súgott neki valamit.

– Vállalkozásom volt – mondta végül Zoltán. – Három üzletet vittem. Nem tudtam állandóan utazgatni.

– Mekkora a távolság az ön lakcíme és az édesanyja lakása között?

– Úgy negyven kilométer.

– Az alperesnek ugyanennyi – jegyezte meg a bíró. – Körülbelül százötvenkétezer forintos fizetésből. Tömegközlekedéssel. Ő mégis megoldotta.

Nem néztem Zoltánra. A saját kezeimet figyeltem. Vékony ujjak, rövidre vágott körmök. Dolgozó kezek. Ezekkel a kezekkel fordítottam meg anya matracát nyolc éven át, ezekkel mostam fel nála, ezekkel csavartam le a gyógyszeres üvegek kupakját, amikor neki már ehhez sem volt ereje.

A bíróság elutasította a keresetet. A végrendelet érvényben maradt.

A tárgyalóteremből kifelé menet Zoltán megállt mellettem. A pecsétgyűrű már nem volt rajta; a kisujján világos csík maradt utána, mint egy vékony heg.

– Most elégedett vagy? – kérdezte.

– Nem, Zoltán. Anya meghalt. Minek kellene örülnöm?

– Többé nem vagy a húgom.

A szemébe néztem. Ő fordította el előbb a tekintetét.

– Nyolc éve nem viselkedtél bátyámként – mondtam. – Három látogatás. Egy doboz bonbon. Gumik anya garázsából. Ez nem testvér. Legfeljebb egy ismerős, aki néha benéz.

Elment. Gyors léptekkel, vissza sem pillantva. A tabletes jogász sietett utána.

Én ott maradtam a bíróság lépcsőjén. Június volt, meleg, a levegőben nyárfapihe szállt. Egy teljesen hétköznapi nap. Belül mégsem győzelmet éreztem, hanem ürességet. Mert valaha volt anyám és volt bátyám. Most pedig van egy lakásom és egy nyaralóm. A kettő nem ugyanaz. Egyáltalán nem.

Két hónap telt el azóta. Zoltán nem hív. Közös ismerősöktől hallom, hogy mindenkinek azt meséli: „megdolgoztam” anyát, és elloptam az örökséget. Azt is mondogatja, hogy fellebbezni fog, az ügyvédje már készíti az új iratokat.

Gábor csak annyit mond erre: adja be, ha akarja. Nem fog változni semmi.

Beköltöztem anya lakásába. A miénket kiadtuk, így könnyebb lett fizetni a hitelt. Anya hálószobájának ablakpárkányán ott áll az ibolya. Lila, fodros szirmú. Minden reggel meglocsolom a kis sárga kannából. Abból, amelyik az övé volt.

Néha esténként leülök a konyhában, és gondolkodom. Lehet, hogy mégis adnom kellett volna neki valamit? Mondjuk a nyaralót. Vigye, fulladjon bele. Talán anya is ezt akarta volna? Hogy ne veszekedjünk, ne járjunk bíróságra, ne váljunk egymás számára idegenné?

Aztán eszembe jut a kiegészítés. Anya kézírása. Az a hosszú farkú „g” betű. „A lányomnak nagyobb szüksége van rá. Ő nyolc évig mellettem volt. Egyszer sem hagyott magamra.”

És eszembe jut Zoltán mondata is: „Te örökbefogadott vagy, neked semmi sem jár.”

Hárommillió-hatszázötvenhatezer forint. Másfél óra oda, másfél vissza. Nyolc év. Kilencvenhét bizonylat az átlátszó mappában.

Az ő három látogatása. Meg egy doboz bonbon.

Nem adtam oda semmit. Sem a lakást, sem a nyaralót, sem anya döntését.

Vajon meg kellett volna osztanom vele, mert mégiscsak a bátyám? Vagy anya jól döntött – és én is jól tettem, hogy nem hátráltam meg?