Hallgattam, és közben anya ibolyájára gondoltam. Ott állt a hálószobája ablakpárkányán. Lila virágai voltak, fodros szirmokkal. Anya tizenkét éven át nevelgette. Minden reggel a kicsi sárga locsolókannájából adott neki vizet. Zoltán ezt az ibolyát soha nem látta, mert nyolc év alatt három látogatás mindössze annyit jelentett, hogy háromszor megivott egy teát a konyhában. A hálószoba ablakáig már sosem jutott el.

– Nem – mondtam.

– Eszter asszony, egy bírósági eljárás akár hónapokig is elhúzódhat.

– Nem. Anya így döntött. Én nem fogom megváltoztatni a döntését.

Gábor az ajtóban állt, és mindent hallott.

– Nem fog békén hagyni – mondta halkan.

– Hadd próbálkozzon.

– Eszter, mi lenne, ha a nyaralót mégis odaadnánk neki? – kérdezte Gábor egy este. – Csak hogy ne kelljen pereskedni. Az idegeink többet érnek ennél.

Ránéztem a férjemre. Gábor jó ember volt. Mindig azt kereste, merre vezet a békésebb út, hogyan lehetne kevesebb zajjal, kevesebb sebbel megúszni mindent. De ebben az egyben nem engedhettem.

– Anya a saját kezével írta le – feleltem. – Az ő betűivel. Már az asztal túloldaláról felismertem az írását. Ő döntött így, nem én.

Gábor megadóan felemelte a kezét.

– Rendben. Ahogy akarod.

A tárgyalást júniusban tartották. Zoltán öltönyben érkezett: nyakkendő, fényesre suvickolt cipő, aktatáska. Mellette ugyanaz a jogász jött, szürke zakóban, tablettel a kezében.

Én egy egyszerű kabátot vettem fel. Nálam csak az átlátszó, patentos mappa volt.

Zoltán azt kérte a bíróságtól, hogy nyilvánítsák érvénytelennek a végrendeletet. Arra hivatkozott, hogy anya az aláírás idején állítólag „nem volt képes belátni a cselekedetei következményeit”.

Az ügyvédje magabiztosan beszélt. Felsorolta anya korát, a betegségeit, és azt is emlegette, hogy „érdekelt személyek részéről nyomásgyakorlás történhetett”. Én csak ültem, és hallgattam, ahogy az anyámat beszámíthatatlannak próbálják beállítani. Ahogy az én nyolc évemet – minden utat, minden blokkot, minden átvirrasztott éjszakát – egyszerűen nyomásnak nevezik.

Az én ügyvédem, Júlia, egy fiatal nő, akit az egyik munkatársam ajánlott, sorban letette az asztalra az orvosi iratokat. Anya háziorvosa, Andrea doktornő, aki hét éven át kezelte, írásos nyilatkozatot adott: Mária asszony a végrendelet elkészítésekor tiszta tudattal és ép emlékezettel rendelkezett. Vérnyomásproblémái voltak, a lábai fájtak, ez igaz. De a gondolkodásával semmi baj nem volt. Az utolsó napjáig tudatánál volt.

Ezután Júlia elővette a befizetési bizonylatok másolatait. Mind a kilencvenhetet. Mellé került a szomszédasszony tanúvallomása is: Erzsébet nénié, aki egy emelettel lejjebb lakott, és éveken át látta, hogy hetente háromszor-négyszer megfordulok anyánál.

– És a fiát? – kérdezte a bíró. – Őt milyen gyakran látta?

Erzsébet néni maga jött el. Apró termetű asszony volt, kendővel a fején. Halkan beszélt, mégis minden szava biztosan állt.

– Háromszor – mondta. – Erre pontosan emlékszem. Először az elején jött, egy kék autóval. Aztán két év múlva, akkor gumikat pakolt a csomagtartóba. Harmadszor pedig nem sokkal a vége előtt. Akkor hozott egy doboz bonbont.